Ha lelkileg nagyon rottyon lennél, akkor bevonulnál pszichiátriára/pszichoterápiás intézménybe?

Intimebb részeken privátban sem. Amit tapasztaltam:

Panaszkodtunk az kajára. Az kb. úgy nézett ki, hogy reggeli baromfi konzerv, ebéd baromfi, vacsora a reggel otthagyott maradék konzerv.

Hogyan jön ide? Hát úgy, hogy nem próbáltak meg intézkedni, hogy ne így legyen, hanem a délelőtti nagy beszélgetésben kérdezgettek, kinek milyen lelki traumát jelent az ehetetlen kaja. Személyes, négyszemközti foglalkozáson tőlem várta a terapeuta, mondjam el mi bajom van.

Szabadidőnkben kicsúszott a számból egy mondat. Belátom, akik köröttem voltak, nem tudták hova tenni, de semmi jelentősége nem volt. Az ügyeletes nővér azonnal és bőszen elkezdte lejegyzetelni.

Hat hét után szépen elköszöntem.

Én most vacilláltam, végül nem feküdtem be (bipolár depresszió + szorongás), mert a Tündérhegyen 40-en várnak a sorban, a János kórház nappali gondozóját meg nagyon szidják.

Nekem az volt nagyon rossz, hogy egy ideig nem találtam terapeutát, és magamra voltam hagyva a súlyosodó problémámmal. Most már pár hete stabilan van egy pszichológus, akivel tudunk beszélni, és ez ad egy biztonságérzetet. E mellett elmentem egy magán pszichiáterhez is, aki felírt egy hangulatjavítót, ezt majd mindjárt elkezdem szedni. Ez is növeli a biztonságérzetemet, így lassan leállok a nyugtató szedésével. Írhatsz privátot, ha gondolod.

1., 3. vagyok. Kérdezőnek válaszoltam, tényeket írtam le. Nem tudom, mit lehet lepontozni ilyenen. Na mindegy.

Ez egy budai villában volt sok éve. Már nem létezik. Hogy máshol milyen körülmények voltak és vannak, nem tudom. Szerintem nem egységes. Itt a szobák olyanok voltak, mint régebben a sokágyas kórtermek. Társalgó kötötte össze ezeket.

Az egyikben gyűltünk össze délelőttönként. Egy terapeuta némileg moderálta a beszélgetést, de mi magunk alakítottuk, miről folyik a társalgás. Én semmi értelmét nem láttam.