Milyen Aspergerrel élni?

Én az vagyok. Felnőttként tudtam meg. Nagyon elszomorít a társadalom hozzánk állása. Értelmi fogyatékos, érzelemmentes retardált hülyének tartanak, holott értelmesebbek és empatikusabbak vagyunk, mint sok nem autista személy. Eleinte szégyelltem és titkoltam, hogy aspi vagyok, de már nem teszem. Kell hogy minél többen kiálljunk és az emberek megismerjék a valódi arcunkat. Ne a sztereotip tv műsorok által alkotott kép éljen bennük.

A súlyosságától függ. A főnököm közép súlyos aspergeres. Ő egészen elvan vele. Mi kevésbé. De már megszoktuk.

Kedves utolso elmondanad milyen tuneteid vannak igy felnott korodra amikbol kiderult hogy adpi vagy? Koszonom

3: Nem én, hanem a főnököm. És van papírja róla.

Nem érzem mindig könnyűnek, de úgy vettem észre, én jobban irritálom a neurotipikus embereket, mint amennyire ők engem. Az autizmust a legtöbben úgy képzelik el, hogy egy nyálat csorgató, pelenkás, egész nap az ágy szélét ütögető emberről van szó, holott ez egy spektrumzavar, elég nagy a szórás. Ami a legfőbb problémám, az a testbeszéd, gesztusok, mimika értelmezése, élőbeszédben az átvitt értelem, szarkazmus, irónia, humor értelmezése. Ha hozzászokok egy-egy illető dolgaihoz, idővel jobban megy, de elsőre nem. Nem érzékelem új társaságban azokat a bizonyos íratlan szabályokat. A saját érzéseim is gondot okoznak, nehéz elemeznem őket, külön bontani egymástól. Kimutatni nem igazán tudom. Nőként nem tűnik fel, ha vonzónak találnak, így egyenesen a szemembe mondják, akkor viszont megdöbbenek és lefagyok, nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Amikor sok inger ér, pl. éles fények, hangok és alapból feszült vagyok, kiborulok és ezt nem tudom kontrollálni. Többnyire kiabálok, földhöz vágok valamit, de van, hogy sírok. Nem szeretek eltérni a rutinomtól, ugyanazon az úton járok munkába, közben 2 cigit szívok el, a kávéhoz egy bizonyos fajta kekszet eszem. Ételek terén sokáig eszem ugyanazt minden nap, a tányéron is bizonyos módon rendezem el. Egyedül szeretek lenni, 1-2 emberhez kötődök, de heti 1 beszélgetés, vagy kevesebb van velük is, nem kedvelem a small-talkot. A háziorvosom vetette fel az Asperger-t anno, de nem diagnosztizáltattam magam, mert tartok a hátrányos megkülönböztetéstől, így viszont segítséget sem kaphatok. Most a munkahelyemen van egy aspi srác, ő sokat segít, az egyetlen, aki tudja kezelni, ha kiakadok. (sokan ilyenkor megérintenek, kérdezgetnek és az még rosszabb, de ő hagyja, hogy pár percre kimenjek és a problémát oldja meg - rájön, mi borított ki). Soha nem tudtam beilleszkedni a munkahelyeimen, most vele közösen kialakítottunk egy rutint és nagyon jó. Mást nem tudtam eddig huzamosabb ideig elviselni, de vele el tudjuk egymást, azt hiszem, szeretem. Mindent összevetve, nem akarnék más lenni. Tiniként és a huszas éveim elején mindent megtettem, hogy hasonlítsa másokhoz, de ezt ma már nem erőltetem. Ha úgy van kedvem, akkor hintázok, nem fogom vissza a rám jellemző mozdulatot a kezemmel, ha ez kell ahhoz, hogy megnyugtassam magam. A szemkontaktus még, ami nehezen megy, illetve új helyen eltévedek, ezért nem csináltam jogosítványt sem.

Ezt akár én is írhattam volna utolsó. Én már diagnosztizált vagyok.