Bocsánat, hosszú lesz, de hogyan lehet valakit rendesen elengedni és a saját életemre figyelni?

A problémámnak két gyökere van.

1. Kislány koromban lassabban fejlődtem a többiekhez képest. Ennek köszönhetően gyakran vették ki a dolgokat a kezemből a gyorsabb és hatékonyabb megoldás végett és sok esetben, amikor nekem kellett valamit megoldanom, akkor kudarcot vallottam, ami sok esetben járt azzal, hogy kellemetlen helyzetbe kerültem. Amikor kamaszodtam, már belekényelmesedtem ebbe a felállásba és olyan dolgoktól fogott el a pánik, hogy egyedül kellett elmennem első személyit csináltatni, nekem kellett egy hivatalos telefonhívást kezdeményeznem, stb. Úgy éreztem, buta vagyok hozzá. Ez felnőtt koromban is megmaradt és gyakran kérek segítséget hivatalos ügyek intézéséhez, mert én kevésnek érzem magam, félek, hogy kudarcot vallok.

2. Gyerekkoromban gyakran költöztünk. Iskolás koromtól kezdve mindig ugyanaz ment; lett egy jó barátom, majd elköltöztünk és a távolság miatt megszakadt a barátság, mert ő is élte az életét, ő is keresett új barátokat és én is igyekeztem beszokni az új környezetbe. Egy idő után azt vettem észre, hogy felszínes kapcsolataim voltak, de olyan barát, aki minden korombelinek volt, nem akadt.

Akikkel jóban voltam:

- Gyakran mondtak le találkozókat, mert közbe jött valami vagy úgy ébredtek, hogy nem volt kedvük jönni (ami érthető, mivel felszínes volt a barátságunk, rá kellett hangolódniuk a programokra)

- Gyakran megesett, hogy szerveztem egy bulit és vagy senki nem jött el vagy 1-2 ember jött el.

- Gyakran nem tudtam velük megosztani komolyabb gondokat, hiszen nem voltunk abban a viszonyban.

Ez mindig egy hiányérzetet adott és ennek köszönhetően magányosnak éreztem magam.

Ebből a kettőből nőtt ki a fő probléma. A barátibb kapcsolatok elején már elkezdek rohanni. Nem hagyom, hogy a maga tempójában elmélyüljön egy szintre a kapcsolat. Főleg az extrovertáltakkal 2-3 hetes ismeretség után képes vagyok úgy beszélni, mintha minimum 1-2 éve ismernénk egymást és jó barátok lennénk. Ráadásul Az első pontban leírtakból kiindulva sok problémámat rájuk is pakolom, szóval hamar a pszichiáteremmé is avatom őket. Továbbá ha nincs önbizalmam valamihez, tőlük várom el, hogy csepegtessenek belém önbizalmat.

Ebből kiindulva energiavámpírnak éreznek (jogosan), ráadásul kellemetlenül is érzik magukat azért, hogy így lerohanom őket, hogy ők még ismerkednének, de én már a legjobb barátaimnak titulálom őket.

Arról nem is beszélve, hogy annyira ragaszkodok a barátsághoz, hogy képes vagyok beléjük kapaszkodni, amitől ők fuldokolnak.

Mindennek az eredménye, hogy elmenekülnek.

A kezdetekben nem láttam ilyen részletesen a dolgokat, csak nem értettem, miért követem el ugyanezt a hibát, szóval több pszichológusnál és pszichiáternél jártam, de sosem értem el sikert, ezt, amit fent felvázoltam önmagam munkájából raktam össze.

A megoldás is megvan. Egyrészt már értem, hogy a csatáimat magamnak kell megvívnom és senkit sem vonhatok be csak azért, hogy a támaszom legyen, hiszen mindenki a saját energiájából él, senkitől sem szívhatom el. Másrészt hagyom a barátságokat a saját tempójukban fejlődni és elfogadom, hogy mindenkinek más az igénye és nem minden kapcsolat lehet mély és a felszínes kapcsolatokat nem akarom betegesen méllyé kovácsolni, hanem megérek ezeknek a kapcsolatoknak az egészséges ápolására.

Viszont maradt egy megoldatlan probléma. A legutóbbi embert 1 hónap alatt üldöztem el. Ennek két hónapja. Volt bocsánatkérés a részemről és elfogadom a tényt, hogy ő nem haragszik csak nem szeretné hogy az élete része legyek, ami természetes, mégis tragédiaként élem meg. Minden nap gondolok rá és arra, hogy miért voltam vele ilyen és egyszerre érzek szégyent, bánatot és furdal a lelkiismeretem. Egyrészt tisztában vagyok vele, hogy ez valami amiből tanulhatok, hogy ezentúl ne legyek mással ilyen, mert ugyanezt érem el megint. Másrészt tisztában vagyok vele, hogy az egészet azért érzem, mert nincs ami lekössön és magányos vagyok és ennek tudatában a szabadidőmben mindenfélét csinálok, de nem tudok ettől az illetőtől gondolatban elszakadni, pedig ennyi lenne a megoldás. Elengedni őt. Tehát tudatában vagyok mindennek, mégsem tudom őt elengedni a fejemben, egy rögeszmém amibe belekapaszkodok.

Valaki volt hasonló cipőben? Hogyan lehet azt, hogy ne csak tisztában legyek azzal, hogy valakit egyszerűen csak békén kell hagynom és élnem a saját életemet, ahogy ő a sajátját - hanem ezt így meg is valósítsam?