Meddig tartott a pszichoterápiás kezelésetek?

1-esnek adok igazat, dinamikus rövidterápiában is szoktak ilyen problémákat kezelni, ami 4-10 alkalmas kb.

Feltáró terápia önismerettel inkább 1,5-2 év, de sok szakember annyira le van terhelve manapság, hogy látványosabb javulásnál elküld, mert kell a hely másnak.

az akár évekig is tarthat, ha feltáró terápia, gondolom analitikus szemléletben.

vannak rövidebbek, amik tényleg ilyen 10 alkalmasak kb. amik a mostra koncentrálnak

Kérdező én a 3-as voltam, velem nem akartak foglalkozni magánban sem, legutóbb azt mondták, hogy sok súlyosabb eset van, mert az aktuális problémám akkor éppen megszűnt (majd beütött a Covid és kissé más lett a prioritás az életemben). Most megint nem működök, most államiba megyek.

Személyiségzavarra amúgy is más jellegű kezelés kell, mert azok súlyos esetben pszichózisok, nem neurózisok. És ott van a Borderline, ami az esetek többségében a kettő között van, és jó esetben a skizofrénia is. A disszociatív személyiségzavar már gyakrabban okoz súlyos patológiás állapotot, hiszen az illető egyik személyisége ugyan megértheti a betegséget, a másik viszont nem biztos, hogy képes rá, és sokszor a két személyiség nem is tud egymásról. És akkor a legsúlyosabbak a teljes tudathasadással járó állapotok, akik nyilván nem sétálnak be egy magánpraxisú pszichológushoz...

A szorongás/depresszió gyakrabban csak neurotikus, viszont van, hogy muszáj kiegészíteni gyógyszeres kezeléssel is, mert ha hormonális oka van, azon a pszichoterápia nem igazán tud segíteni, sokszor örökletes is. A gyógyszer alkalmassabbá teheti a klienst a közös munkára, és kialakulnak olyan megküzdési mechanizmusok, amik hatására fokozatosan le lehet tenni a gyógyszert. Van, aki nem hagyhatja el évekig, talán soha, de azért ez a ritkábbik eset.

Sokkal több neurotikus beteg van, akiknek nem feltétlen van szüksége évekig tartó, állandó pszichoterápiára. Viszont általában 1 üléssorozat nem ad végleges megoldást, többször is visszatalálnak a betegek a szakemberhez.

Egy dolog fontos: nem "ciki" mentális betegséggel küzdeni. Ugyanolyan probléma, mint bármelyik másik, és neurózisban jó eséllyel fenntartható normális életszínvonal megfelelő kezelés mellett.

Azt viszont muszáj elfogadni, hogy ez egy egész életen át tartó odafigyelést igényel, pár év kezelés sem hoz teljes gyógyulást. Bármilyen elakadással érdemes visszamenni a szakemberhez, mert sosem lehet tudni, mikor jön el az a pont, amikor már nem tudunk úrrá lenni egy helyzeten. Mert aki tényleg ezzel a betegséggel küzd, annak alapvető életviteli nehézségei is vannak.

Pl: szeretne párt találni, de úgy érzi, ez teljesen lehetetlen.

Mások sem feltétlen találnak jó partnert fiatalon, de egy szorongó személy ezt 5x akkora kihívásnak, kockázatnak foghatja fel, mint azok, akik próbálnak nem rágörcsölni a témára. És a szorongást rosszabbá teszi a tehetetlenség érzése, mert aki arra se képes, hogy közösségben megszólaljon, vagy felregisztráljon egy társkereső oldalra, az jogosan érezheti, hogy tényleg képtelen lesz párt találni.

Na, én ezen a kérdésen nem görcsöltem eddig, és most eluralkodott rajtam. Nagyon sok emberi kapcsolatom elveszett a Covid óta, és úgy érzem egyedül maradok.

Pl: erre a problémára szerintem nem fogunk éveket áldozni, mert extravertált úgysem leszek, de a szociális képességeimen van mit csiszolni.

8: ne sértődj meg, de fingod nincs az egészhez. A személyiségzavarok az égvilágon semmi közük a pszichózishoz, teljesen más besorolásban vannak a DSM-ben is. A borderline pedig többé (legalábbis az 1970es évek óta) nem értelmezendő úgy, mint a neurózis és a pszichózis között elhelyezkedő zavar, csak tévesen így maradt meg a köztudatban a neve miatt, viszont mára már a szakirodalom sem használja a borderline megnevezést és helyette érzelmileg labilis személyiségzavarnak nevezi.

A disszociatív identitászavar pedig nem személyiségzavar, egészen pontosan semmi köze hozzá, mivel a “disszociatív zavarok” kategóriájában van.

A szorongás és a depresszió viszont komorbid zavarok, azaz leggyakrabban társulnak valamilyen személyiségzavarhoz (borderline, nárcisztikus), így együtt kezelendő.

9-es: sajnálom, belátom, hogy igazad van.

Sosem tanultam a BNO-t és a DSM-et, szervezetpszichológián végeztem és nem is dolgozom a szakmában.

De igen, ezek a dolgok alapvetően elkülönülnek, nekünk a BA-n nem tanítottak mást, csak hogy főleg neurotikus és/vagy pszichotikus tünetekkel járó pszichés betegségek vannak és még néhány tipikusabb betegséget megtanítottak, és ennyi.

De megnyugtatok mindenkit, nem fogok praktizálni, viszont a minimális szakmai és élettapasztalati tudásommal továbbra is azt gondolom, hogy nagyon egyedi, mennyi ideig kell tartson egy terápia.

A komorbiditás az valóban elég gyakori, de örökletes hajlamnál azért tényleg érdemes a szeretoninháztartást rendbe tenni külsőleg. Nem minden szorongó Borderlineos, ahogy nem minden C-típusú kötődő sem lesz Borderline beteg, de mutathat hasonló viselkedést.

A nárcizmus meg abból a szempontból nehéz eset, hogy a kliensnek betegségérzete általában nincs. Nem hiába hatalmas külön téma a Sötét Triád (nárcizmus-pszichopátia-machiavellizmus).

Elvetve a neurózist és a pszichózist, azért a szubklinikai-klinikai esetek elkülönülnek is egymástól.

És nem minden szorongás klinikai szintű és ez sok mindenre elmondható.