Mostanában divatos azt mondani, hogy mindenkinek jól jönne egy pszichológus, és trendi pszichológushoz járni. Ez szakmailag is egy javallott dolog, és társadalmi szinten is, vagy csak meg akarnak élni a pszichológusok? Szerintem ez inkább káros!

Nem kell minden ember mellé pszichológus, de nagyon sok depressziós és mentális zavarral élő ember van.

Nagyot fordult a világ, a túlzott elvárások, megfelelési kényszer, rohamléptékben fejlődő technika hozza ezt ki az emberekből. Rohanó világban élünk, a személyes kontaktok egyre ritkábbak, a képernyő előtt ülünk egész nap, persze, hogy meghülyülnek az emberek. A korábbi normák is teljesen átalakulTak, míg pár éve tabu téma volt a homoszexualitás, az evészavarok, durva testmódosítások, visszapofázás a főnöknek, tanàrnak, vagy a szülőknek, illetve a diákok egymást halálig marcangolása mostmár ezek mindennaposak.

Fejetetejére állt a világ és ilyen hirtelen, ekkora változással, megfelelési kényszerrel, önbizalomhiánnyal nem lehet megküzdeni.

Sajnos ez van. Csak hab a tortán a covid, amitől a fél viLágnak halálfélelme van, a másik fele meg tagadja és emiatt csalàdtagok fordulnak egymással szembe.

Néhány korrekció. A pszichológus nem ad életvezetési tanàcsokat. A pszichoterápián a felnőtt ember nehézségeinek gyerekkorba nyúló érzelmi gyökereit kutatják abból a célból, hogy a kliens életében ezek visszakerüljenek oda, ahonnan erednek és ne gáncsoljàk fölöslegesen az illető életét. Ezt nem tudja elvégezni egy családtag vagy barát, egyrèszt mert nem szakember, másrészt mert nem kívülálló. Párkapcsolatban meg kifejezetten kàros is, ha egyik fèl a másik “terapeutàja”.

Pszichológushoz nem “beteg” emberek járnak, hanem főleg egészségesek, akik már vannak annyi önreflexió birtokában, hogy igényeljék a változást és bírnak is képességgel dolgozni rajta pszichoterápia keretében.

Akiknél valamilyen kóros mentális állapot rátelepszik akár a motivációra, akár az igényre, őket pszichiáterhez küldik, hogy - pl. gyógyszerekkel - hozza őket arra a szintre, hogy végezhető legyen velük pszichoterápia.

Az egyetemi pszichológia tananyag ismerete jó, meg érdekes, de a terápiás munkát képtelen kiváltani. Ezért ha egy pszichoterapeutának életvezetési gondjai vannak, keresni fog egy másik terapeutát hozzá. A pszichológiai ismeret ugyanis agyalásra készteti az embert, az agymunka meg távoltart az érzelmektől. És mivel minden nehézség mögött érzelmi blokk van, a működő megoldástól is el lehet köszönni, ha az ember gondolkodás útján próbálná megoldani a problémát.

Másik akadály ugyanaz, mint családtagnál: az ember a saját életében még kevésbé tud egy külső, tárgyilagos nézőpontot megőrizni, mint akár egy családtag. Ami csak jó ez esetben, mert ha tudna, akkor megintcsak kognitív szintre kerülne a probléma és nem lehetne vele dolgozni. Tehát mindenképp kell egy szakképzett ember, aki úgy akarja a kliense javát, hogy közben nem fél bevinni őt fájdalmas érzései sűrűjébe. Aki tudja, hogy mit, hogyan és hol keressen a kliens életében, hogy a kliens mégis önmagától, önmagában találja meg a saját válaszait.

Mindazonáltal az ember saját igényszintjétől függ, hogy “kell”-e neki terapeuta vagy nem. Amíg az ember nem foglalkozik önismerettel, addig gyakorlatilag egy biorobot szintjén áll, akit gyerekkorában beprogramoztak és ő ezeket a programokat soha meg nem kérdőjelezve leéli a teljes életét. Miközben nehézségeink közel 99%- át ezeknek a programoknak köszönhetjük, legyen az munkahelyi, párválasztási, együttèlési vagy bármilyen nehézség. Segítő nélkül viszont a már említett sajátosságok miatt nagyon korlátozottan lehet előrejutni önismeretben, max. arra a szintre sikerülhet, ahol már rálátunk tökéletlenségünkre, de a fenti okokból azon nem tudunk változtatni, ami esetenként kifejezetten bosszantó. Tehát ha valakiben már megjelent az igény, jó ha fogad maga mellé egy vezetőt, elkerülni a fölösleges köröket, időhúzást és kudarcélményeket. De anélkül is leélhető a legtöbb élet, hogy az ember idő előtt belehalna, sokan egyáltalán nem igénylik, hogy saját életük legyen, teljesen jól elvannak programozott biorobotként is. Amiről nem tudunk, az nem hiányzik, ugye.

Az érdekes, hogy szerinted háborús élmények után mégiscsak lenne létjogosultsága ennek, mert tulajdonképpen pont ez van most. Hogy egyáltalán nincs feldolgozva mindaz a sok kegyetlenség, ami az elmúlt másfél évszázadban mindenki családtörténetének a része volt. És azóta viszik tovább ezeket az élményeket a családok és generációról generációra adják tovább a lenyomatait gondolkodásban, életfilozófiában, életérzésekben, aztánmeg csodálkozunk, hogy a mintáink miért nem működnek, miért oly életidegenek, miért okoznak problémákat a keletkezési helyüktől teljesen eltérő kontextusokban… Egyszerűen az van, hogy kb. a hatvanas évek végétől kezdtek el születni azok az emberek, akiknek már nem lenne kötelezően kényszerpálya az életük. (És nemcsak egy nehéz élet kényszerpálya, de egy boldog, könnyű élet is az, ha nincs mögötte önismereti munka. Csak ott pont az illető életében is segítő, nem akadályozó mintákat adtak át.) Visszatérve, a ma 40-50 évesek az elsők, akiknek már van annyi szabadidejük, energiájuk és sokszor iskolázottságuk is, hogy kézbe vegyék az életüket és ehhez terapeuták segítségét igénybe véve kidolgozzák azokat a nehézségeket és a hozzájuk kötött érzésvilágot, amit az elmúlt évszázadok viharai véstek felmenőik életébe.

Remélem, segítettem más megvilágításba helyezni a kérdést. Az összefüggésekre konkrét példák is írhatók.