Három mentális betegséggel hogyan tovább ?

Nekem is van ennyi.

Szociális fóbia

Generalizált szorongás

Ezek gyerekkorom óta vannak.

A covid óta előjött elég komolyan a kényszerbetegség is,ami lappangott.

Most már mindentől félek szinte.

Eddig csak bezárva éltem,de most már bezárva és állandó félelemben.

Amikor évekkel ezelőtt voltam vele pszichológusnál,akkor még "csak" kettő volt,akkor azt mondták,hogy ezzel esélytelen,hogy leszázalékolnak.

Akkor 27 éves voltam.

Teljesen átérzem a helyzetet.

Nem sorolnám fel a konkrét pszichés problémáimat, mert most nem a konkrét BNO kódokat érzem a legfontosabbnak.

Hosszú évek óta küzdök vért izzadva, hogy felhozzam magam arra a szinte, amit egy átlagember simán teljesít. (Nem mondok ilyeneket, hogy "normális", vagy hogy "egészséges". mindenkinek megvannak a problémái. az átlagembernek megvannak a problémái. ehhez viszonyítunk.)

Ennek ellenére időről időre az ember fejéhez vágnak ilyeneket, int itt, hogy "nem is keresed a megoldást, feladtad, pedig pont azt nem kellene". Ezek az emberek azt hiszik, hogy van sejtésük róla, hogy mint mész át, csak mert nekik is vannak problémáik, és nem képesek felmérni, hogy nem mindenkinek ugyanazzal kell megküzdeniük probléma címszó alatt mint nekik. Hogy lehet, hogy amit ők úgy élnek meg, hogy nehézség, vagy rossz napjuk volt, az az állapot számodra egy kiegyensúlyozott nap. És amit egy mentálisan sérült ember átél, mikor mélyre zuhan, azt ha egyszer csak váratlanul át kellene élnie egy átlagembernek, teljesen összeroppanna.

Hadd legyek kicsit képletes, hátha ez segít azoknak, akik nem küzdenek ilyen problémával.

Ha valaki egy gyermekkori balesetben elveszíti mindkét lábát, attól nem várják el, hogy a Margit-szigeten kocogjon azokkal, akiknek van két ép lábuk. Senki nem várja el. De ha mégis van annyi ereje, hogy a kezét használva "fut" velük, az bárkiből hatalmas elismerést és tiszteletet vált ki, a legtöbben újragondolják tőle az egész életüket.

Ha az ember ezt mentálisan teszi meg, és átvitt értelemben a két kezét használva fut azokkal, akiknek az összes végtagjuk meg van, akkor számonkérést kap, hogy miért nem tudja tartani a tempót. Miért nem teljesíti azt, amit mások könnyedén. Miért nem igyekszik jobban.

Borzasztó nehéz ebben a társadalomban mentális problémákkal túlélni.

És az sem segít, hogy emberek sokasága összemossa azt, hogy volt már mélyen / volt már depressziós / mindenkinek vannak problémái

azzal, mikor valaki mentálisan sérült.

Nem mindent lehet helyre hozni. Az ember nem tud új lábat növeszteni. Megpróbál mindent kihozni abból amije van, de mindig is hátrányban lesz, mert ami egy átlagos embernek fel sem tűnik, azért mi vért izzadunk.

Kisregényt írtam, mert nagyon jól ismerem ezt az érzést, amit megfogalmaztál a kérdésben.

Tanácsból hallottam már párat:

Nagyon gyakori, hogy ne hasonlítsd magad másodhoz (ami a "könnyű azt mondani" kategória, de amúgy van értelme). Időnként be kell látnod, magad előtt, hogy mennyire nehéz, és hogy sajnos ez nem kifogás. (Akik ezzel vádolnak nyugodtan meg ehet mondani nekik, hogy én örülnék a legjobban, ha csak kifogás lenne...)

Ennek fényében pedig néha meg kell állni, és látni, hogy a nehézségek ellenére mennyi mindent megtettél, és értékelned. Mert ez a szűklátókörű világ igencsak ritkán fogja.

És néha pihenni kell.

Ha attól félsz, hogy sosem fogsz boldogulni egyedül, adj egy kis időt magadnak, amíg még lehetőséged van rá. Döntsd el, hogy pl. itt egy hónap, amiben magamra fogok gondolni, és nem arra, hogy mit kellene teljesítenem.

Nem tudom hogy jársz-e, de ebben sokan tud segíteni egy jó pszichológus. Varázspálcája nincs, ő is csak ember, nem szabad csodát várni tőlük, de ha megtalálod azt, akivel szót tudsz érteni, az tud segíteni abban, hogy merre indulj el.

Például fontosak a kis lépések. Nem mindenki tudja ugyanazt teljesíteni, sajnos az élet igazságtalan, vannak akik hátránnyal indulnak. Nem kell azt kitűznöd célul, hogy azt teljesítsd, mint mások.

Fontos, hogy olyan célt tűzz ki, amit ha elérsz, nem fog összeroppantani.

Itt lassan befejezem, mert ez már inkább nagyregény.

Ha szeretnél, és segíteni írhatsz privit

Ez azért,mert a fizikai betegségek láthatóak,nem tud az illető rejtőzködni.

Kicsit olyan,mint a homoszexualitás,nincs a homlokára írva senkinek,hogy mentális gondjai vannak.

Kíváncsi vagyok,ha mondjuk egy állásinterjún elmondja az ember,hogy mentális betegsége van,fogják-e alkalmazni egyáltalán,még ha tudna is dolgozni az adott szakmában.

Én leírom konkrét példával,azt,amit a felettem író írt.Hogy milyen az,amikor valakinek a normál dolgok természetesek.

BNO kód,na igen,ezen kód alapján én "szociális fóbiás" vagyok,gyakorlatban ez annyit tesz,hogy nem tudok idegen helyen wc-re menni,vagy időre wc-re menni.Gyakorlatilag külön kódja sincs ennek a betegségnek.Így ha annyit mondok "szociális fóbia",arra gondolnak,hogy "nem szeretem az embereket".Legalábbis az átlag,aki egyáltalán már hallott is arról is,hogy mi az a szociális fóbia.

Na,szóval amíg más embernek max annyi gondja van,hogy "fáj a feje"

Nekem amikor kilépek a házból már azon kattog az agyam,hogy ha wc-re kell mennem,hogyan fogom megoldani,meddig fogja bírni a hólyagom,mikor tudok inni.

Ez olyan,mintha arra kellene figyelned,hogy kapsz-e levegőt.

Mások ebbe bele sem gondolnak,csak elmennek wc-re,amikor kell.