Van itt olyan diagnosztizált borderline személyiségzavarban szenvedő személy, aki szívesen beszélne a személyes tapasztalatairól?

18 évesen kaptam a diagnózist, most 27 vagyok. Mostanra inkább csak a szerelmi kapcsolatokban érzem a hátrányát a dolognak. Mindig rosszul választok, érzelmileg elérhetetlen emberekbe szeretek bele, akik felhasználnak arra, hogy valamilyen vágyukat kielégítsem, többnyire viszonzás nélkül. Alárendelem magam a másik akaratának egy ideig, miközben időnként frusztrál a meg nem értettség, ilyenkor végtelenül dühös leszek a másikra. A saját igényeimet nehezen vállalom fel magam és mások előtt, ez feszültséget kelt bennem, és hogy kordában tartsam az indulataimat, rettentő nagy erőfeszítéseket teszek, amiben nagyon elfáradok a mindennapokban. Sokszor úgy érzem magam, mint egy bútordarab, ami csak úgy van, amire bárki kérdés nélkül ráveti magát, ami tulajdonképpen hiányzik is, mert azt az érzetet nyújtja, hogy egy kicsit törődnek velem, nélküle üres vagyok.

Az érzéseim megfogalmazása nehézkes, sokkal árnyaltabbnak kellene lennie a hangulatomnak, mint a düh és a rezignáltság váltakozása. Próbálom őket azonosítani, rájönni, mi van a harag mögött igazából: általában szomorúság, csalódottság, kétségbeesés.

Mások keménynek és határozottnak látnak, belül törékenynek, gyengének, kiszolgáltatottnak érzem magam.

13 évesen kezdtem érezni, hogy valami nem stimmel. Harag volt bennem az egész emberiség, de főleg a szüleim iránt, akik türelem és elfogadás, vagy legalább segítségkérés helyett csak veszekedtek velem emiatt.

Ebben az időben szerelmes lettem a legjobb barátnőmbe, a férfiaktól egyenesen undorodtam és féltem, de olybá tűnt, hogy szimplán gyűlölöm őket.

Ekkor kezdődött az evészavarom is, eleinte csak elhagytam ezt-azt, majd eljutottam oda, hogy csak tejet ittam. Később hánytatni és hashajtózni kezdtem magam. Ez kb. 20 évesen véget ért, de a mai napig kísért, vannak napok, amikor egyáltalán nem eszem, máskor egész nap zabálok, aztán testedzéssel fenyítem magam.

14-18 éves koromig vagdostam magam, egyszer megpróbálkoztam a mérgezéssel is, amitől csak egy rémes éjszakám lett, de megmaradtam, senki nem tud róla.

A 4 év alatt gyakran voltak hallucinációim, főleg hanghallások. Eleinte becsmérlő megjegyzéseket hallottam, majd megszólalt egy kedves hang is, aki törődött velem, érdeklődött, hogy hogy vagyok, vagy megnyugtatott. "Őt" hallottam kb. 4 éve is egy tanfolyamon, szokása szerint dicsért :D Volt, hogy láttam olyan dolgokat, amik nem voltak ott, kígyót, kislányokat, égből hulló madártollakat, ezekről tudtam, hogy nem lehetnek valódiak. Egyszer pedig, ahogy hátrafordultam, magam mögött a saját arcomat láttam. (Egyébként nem drogoztam soha, mielőtt valaki meggyanúsítása.)

22 éves korom óta vannak pánikrohamaim, ha eszembe jut a sok sz.r, ami történt velem.

Ami jó bennem:

- teherbírás

- gyors reagálás váratlan eseményekre (pl. baleset esetén vagy munka közben felmerülő problémáknál)

- mások szükségleteinek és érzelmeinek felismerése

- odaadás, lojalitás

- nagyfokú önállóság

- nyitottság más emberek felé ítélkezés nélkül

- vidám attitűd

A kialakulása összetett. Több generációra visszamenőleg jelen vannak a mentális betegségek a családban. Mindkét szülőm alkoholbeteg, az apám nárcisztikus lehet, az ő apja skizofrén volt agresszív anyával, az anyját pedig rendszeresen megerőszakolták gyerekként. Az anyám apja szintén alkoholista volt, az anyja pedig egy nagyon pedáns, maximalista, vallásos nő.

Az apám gyerekként molesztált engem és a testvéreimet, mutogatta magát, benyúlt a bugyinkba, birkózott velünk és fogdosott, szexuális felvilágosítást tartott kérés nélkül, meztelenül, vagy titokban, pl. napozás, kocsimosás közben fotózott, megkért, hogy töltsem le a telefonjáról a képeket, videókat, köztük olyanokat, amiken maszturbált. Ő egy igazi, perverz, beteg ember. Ha ivott, megalázó helyzetbe hozott, az orrom alá dörgölte, hogy mit csinálok rosszul szerinte (pl. hova terítettem a lepedőt az ágyon), félelmet keltett bennem, olyan is volt, hogy négy évesen fát kellett vágnom vele, miközben ő fogta a rönköt.

Az anyám pedig nem csak hogy szemet hunyt ezek felett, hanem engem okolt érte, féltékeny volt arra, hogy nekem több figyelmet szentel, mint neki. Ő nagyon elhagyta magát, miután születtem, ezt is a kontómra írta, apukám meg is csalta őt.

Jellemzően olyan feladatokat kaptam otthon, amelyek nem gyereknek valóak voltak, olyan fizikumot, felelősségvállalást igényeltek sokszor ezek a dolgok, amik egy felnőttet is próbára tesznek.

Nagyon sok szenvedéssel telt a gyerekkor, anyám többször elment otthonról a veszekedések miatt, otthagyott a részeg apámmal, egy ilyen alkalommal előtte késsel fenyegette őt, máskor lapáttal rontott neki. Mi, gyerekek próbáltuk megakadályozni a tragédiát (4-10-13 évesen). Volt, hogy apám a földön fekvő anyámat rugdosta, és olyan, hogy teljes erőből tarkón vágta. Voltak olyan napok, amikor nem mertünk kimerészkedni a szobánkból, ezért egész nap nem ettünk.

Elkeserítő volt, hogy nincs más út, csak várni, hogy tehetetlenek vagyunk, hogy senki sem segít, hiába tudta az egész falu, mi zajlik nálunk. Egész gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy majd valaki megment és szeretetre és biztonságra találok.

A dolgom most az, hogy tudatosítsam magamban, hogy ez lezárult, hogy felnőttem, és hogy nem kerülhetek már ilyen helyzetbe, hogy egyedül én vagyok hatással az életemre, nem kötelezhetnek mások semmire, amit nem akarok. Ez konfliktusokkal járhat néha. Szeretném, ha elég fontosnak érezném magam ahhoz, hogy kiálljak az érdekeimért.

Húszon éves vagyok, pár éve járok terápiára.

Kiegészítem a DSM kritériumait a saját érzéseimmel, valós tapasztalataimmal:

1. Kétségbeesett erőfeszítés a valós vagy képzelt elhagyatás elkerülésére

- többféle borderline altípus létezik a pszichodinamikus szemlélet szerint, viszont a legélesebb különbség az ún. extrovertált és csendes borderline között van. Rám az utóbbi típus sokkal jellemzőbb, hiszen minden érzést internalizálok, azaz eltemetek saját magamban. Minden borderline-ra hasonlóan instabil érzelmi világ jellemző, azonban ez mindenkinél egyéni módon manifesztálódik. Az extroverált borderline-ok öngyilkossággal fenyegetőznek, ha a párjuk el akarja őket hagyni. Gyakran nincs is az elhagyásnak valódi oka, előzménye. Én ezt ilyen végletesen szerencsére még soha nem tapasztaltam, viszont durva megfelelési kényszerem van. A borderline embereket általában nárcisztikus szülők neveltek fel. Köztudott, hogy a nárcisztikus egyének mindenért a másikat hibáztatják, ezzel viszont egy gyerek személyiségfejlődését annyira megsértik, hogy később, amikor már felnő, nehezen tud önálló döntéseket hozni, és a másik embert tekinti a domináns félnek. Én is pontosan azt érzem, hogy engedni kell a másiknak, hiszen "biztosan jobban tudja, mint én, biztosan én gondolom, én érzem rosszul". Ha relatíve egészséges emberek között vagyok, akkor jobban kibontakozom, hiszen ők nem akarnak ledominálni. A borderline személyiségzavar kapcsolati dinamikájára viszont az jellemző, hogy ugyanazokat a viselkedési mintákat, bánásmódokat keressük tudat alatt, amiket gyerekkorunkban megtapasztaltunk. Ez magyarul azt jelenti, hogy 10ből 8 ismerősöm minimum nárcisztikus, de leginkább magasan funkcionáló szociopata. Amióta terápiára járok, azóta rengeteg ilyen kizsákmányoló, romboló kapcsolatot építettem le, de még mindig nagyon könnyen vagyok manipulálható. Szerencsére egyre több normális ismerősöm, barátom van, és azóta én is jobban vagyok. Vajon véletlen?

2. Instabil és intenzív interperszonális kapcsolatok mintázata, melyekre az idealizálás és lebecsülés szélsőséges váltakozása jellemző.

- Ez az egy rám pont a legkevésbé jellemző, hiszen én inkább saját magammal szemben érzem ezt az ördögi kört. De ha nagyon ki szeretném bontani ezt a pontot, akkor hamarabb úgy fogalmaznék, hogy fekete-fehér (dichotóm) gondolkodásom van. Egy ismeretlenről az a legelső feltételezésem, hogy ki akar használni, vagy azonnal a legrosszabbat fogja bennem meglátni. Pedig mindezt nyilvánvalóan csak azért gondoljuk így, mert a toxikus szüleink és környezetünk évekig kritizáltak lelkiismeretfurdalás nélkül, illetve ott használtak ki, ahol tudtak.

3. Identitászavar: kifejezetten és tartósan instabil önkép vagy önérték.

- Sajnos ez számomra egy nagyon fájdalmas témakör, de megpróbálom a lehető legjobban kifejteni. A személyiségem töredezett, vagy mondhatni nem forrt össze a normális személyiségfejlődésnek megfelelően. A terápián sikerült engem valamelyest összevarrni, de még mindig felfedezek magamban olyan részeket, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. A terapeutám gyakran úgy fogalmaz, hogy néha az a benyomása rólam, mintha több személyiségem lenne. Nyilván nem arra gondol, hogy disszociatív identitászavarom van (ezt hívják a köznyelvben skizofréniának), hanem arra, hogy a véleményem attól függően változik, hogy éppen kivel beszélgetek. Ha a másik ember a kemény, menő csajokat szereti, akkor én mindenáron kemény és menő csajt mutatok magamból, holott belül összepisilem magam a félelemtől. Viszont, ha a másik embert pont az érzékenyen lányokat priorizálja, akkor a legérzékenyebb énemet igyekszem mutatni. Ezeket drámai végletekbe tudom vinni, és mindezt csak azért, hogy kapjak egy kis szeretet a másik embertől. Viszont sokkal jobban vagyok a terápia óta, és a személyiségem is sokkal integráltabb, ezért most abban a fázisban vagyok, hogy igyekszem saját magamat mutatni és megélni egy kapcsolatban. Fura belegondolni még most is, ahogyan ezt írom, hogy ez az átlagos embereknek teljesen természetes, nekem viszont egy új dolog, és nagyon élvezem, amikor valaki őszintén, önmagamért kedvel meg.

4. Impulzivitás, legalább két potenciálisan önkárosító vagy önveszélyeztető területen (költekezés, szex, szerabúzus, gondtalan autóvezetés, falás).

- Nálam csak a falás és a költekezés van meg. Ha megbántanak, vagy rossz emlékek jutnak az eszembe, akkor képes vagyok önkontroll nélkül kienni az egész hűtőt, konkrétan addig a pontig, ameddig rosszul nem leszek. Most már megtanultam nemet mondani, de régen még annak ellenére is képes voltam enni, hogy szinte sírtam a gyomorfájdalomtól. Az impulzív költekezés is javult, mert az impulzust felül tudom írni racionálisan, és rájövök, hogy bajba kerülhetnék. Régen viszont előfordult, hogy egy havi bérleti díjat ruhákra költöttem el. Szóval, hálistennek kimondhatom, hogy ezt a kritériumot már többé nem teljesítem, valószínűleg ehhez az is hozzájárul, hogy felnőttem, és intelligensen, felelősségteljesen állok hozzá a dolgokhoz.

5. Ismétlődő szuicid viselkedés, gesztusok, fenyegetés, önsértő viselkedés.

- ezekből csak az önsértés jellemző rám. Igaz, nem olyan klasszikus módon, mint a vagdosás, stb., hanem betegesen munkamániás vagyok. A munkába fojtom a bánatomat, de mindenesetre jobb megoldás, mintha az alkoholba fojtanám.

6. Affektív instabilitás a jelentős hangulati reaktivitás következtében (pl.: intenzív epizodikus diszfória, irritábilitás vagy szorongás, mely rendszerint néhány órán át tart és csak ritkán áll fenn néhány napnál tovább)

- gyakorlatilag bármi triggerként hat rám. Egy rossz szó, egy nem megfelelő hangsúly, és én máris a lehető legrosszabb forgatókönyvet vizualizálom. Többnyire attól félek, hogy a másik titokban utál, lenéz, megvet, megaláz. Nehezebben tudom jól, egészségesen kezelni azokat a helyzeteket, ahol a másik ember a rólam alkotott szubjektív, de kissé negatív benyomását osztja meg velem. Régebben nagyon nehezen, most már könnyebben lépek túl ezen, és tiszteletben tartom a másik ember véleményét. A hangulatomat viszont mindez nagyon befolyásolja, és akár órákig, vagy egy teljes napig ingerült maradok. A szorongással hasonló a helyzet, a hirtelen előtörő rossz emlékek miatt képtelen vagyok koncentrálni, dühös leszek vagy ijedt állapotban. Mostanra viszont már megtanultam ilyenkor bekapcsolni pl. egy sorozatot, vagy meghallgatni a kedvenc zenémet, és tovább lépni.

7. Krónikus üresség érzés

- stresszes időszakban rendkívül nehezen érzem át az érzelmeket, de úgy általánosságban is nehezen megy. Például tudom, hogy jó érzés lenne befeküdni egy pihepuha ágyba, frissen mosott ágyneművel, de helyette ürességet érzek. Nem nevezném depressziónak, mivel nem érzem magam kifejezetten rosszul, és képes vagyok funkcionálni, törődni a hétköznapi feladataimmal, de gyakran már az sem tud örömöt okozni, ha valaki megdicsér. Nem érdekel a kinézetem, igaz, mindig ápolt vagyok és tiszta, de nem veszek új ruhákat, nem festem a hajam, nem sminkelem magam, nem érdekel semmi. Mindeközben nagyon vágyom arra, hogy valaki megdicsérjen, vagy hogy szépnek, magabiztosnak érezzem magam a bőrömben, de ez az ürességérzet gyakran mindezt felülírja.

8. Inadekvát intenzív harag vagy a harag kontrollálásának nehézsége (pl.: gyakori dühkitörések, állandó harag, ismétlődő verekedés).

- ez a pont az extroverált borderline-ok számára lehet nehéz, mert a csendes borderlineok nem igazán fejezik ki nyíltan a dühöt. Ugyanakkor gyakran érzek intenzív haragot valaki iránt, ilyenkor elképzelem az összes módját annak, hogy hogyan tudnám az illetőt a kezeim között megfojtani, de utána megnyugszom. Szóval szerencsére nem vagyok agresszív, de már az apró dolgok is nagyon intenzíven irritálni tudnak.

9. Átmeneti, stresszhez kapcsolódó paranoid gondolatok vagy súlyos disszociatív tünetek.

- Voltak paranoid gondolataim, amik már néha a pszichózis határát súrolták, de szerencsére nem voltam pszichotikus. Miután szakított velem a párom, az étteremben azt hittem, hogy ételmérget tettek a kajámba. Mivel nem tűnt el a realitásérzékem, meg tudtam enni. Illetve gyakran azt hittem, hogy követnek, pl. éjszaka nem mertem egyedül hazajönni, mert már a szemem előtt láttam, ahogyan megerőszakolnak. Szerencsére többé nem fenyeget ez a paranoia sem, mert megtanultam racionálisan felülírni a félelmeimet.

Még nagyon sokat lehetne írni, de most csak ennyit tudtam. Remélem, hogy mindenki, aki hasonlóan érez, előbb utóbb felkeres egy szakembert, és megtanul nemet mondani a nárcisztikus ismerőseinek. Ez a személyiségzavar nagyon rémes tud lenni, ugyanakkor azt is fontos látni, hogy a borderline egy olyan spektrumzavar, amin mindenki a személyiségének, temperamentumának, intelligenciájának és gondolkodásmódjának megfelelően helyezkedik el.