Mi okozhatja nálam ezt a reakciót? Miért csak addig érdekes minden, amíg nem lehet az enyém?

Több dologgal kapcsolatban is megfigyeltem magamon ezt a fura reakciót.

Sok olyan dolog van, amiről álmodozok, hogy de jó lenne, elképzelem, és a fejemben úgy gondolom, ha megtörténne annak nagyon örülnék.

Hogy példát is hozzak: régóta vágyam volt egy kutya egy bizonyos fajtából. Bejelentkeztem egy tenyésztőhöz. Először nagyon örültem, hogy végre itt az idő, de mikor kezdett bennem realizálódni, hogy ez tényleg megtörténik, valóság lesz, teljesen bepánikoltam. Vajon minden úgy lesz-e, ahogy előre elképzeltem, ahogy ennyi éven át álmodoztam róla? Képes vagyok-e rá, elég jó gazdi lennék-e stb. Tehát konkrétan majdnem megfutamodtam.

Megszülettek a kölykök, és csak szuka lett, így sajnos a terv egyelőre meghiúsult. Ezek után azt gondolhatnánk, hogy örültem, de nem: csalódott és szomorú voltam, sőt kicsit talán dühös is. Mintha én vonzottam volna be ezt a kételkedésemmel.

Most pedig beszélgetek egy fiúval, aki már régóta szimpatikus nekem.. nem nagyon volt eddig szerencsém párkapcsolatokkal, nagyon válogatós vagyok. Itt is van egy ideál a fejemben, egy agyon romanticizált kép, és azt hiszem ebben élek...

Most, hogy tényleg úgy tűnik érdeklődik irántam az illető, megint jön ez az érzés. Meg akarok futamodni, pedig semmi logikus okom nincs rá. De amint valami valósággá akar válni, már nem olyan érdekes számomra, mint amíg nem az...

Remélem érthetően írtam le a dolgot. Nem szeretném elrontani már most ezt a sráccal, hiszem 100%ig biztos vagyok benne, hogy utána meg jönne a megbánás, mint a kutyus esetében.

Miért vagyok ilyen? Mit tudnék tenni, hogy túllépjek ezen?