Mit csinaljak azzal az allando erzessel, hogy siman megolhetnem magam, senkit nem erdekelne, es csak magamert vallalok felelosseget, es valamiert megsem akarok eretvagni?

Minden eszkozom meglenne egy ongyilkossag kivitelezesehez, meg valogathatnek is a modszerek kozul, es a temetesem is megtervezhetnem, vegrendeletet is irhatnek. Megsem teszem, hanem probalom tenni a dolgomat, akkor is, ha tudom, hogy semmi ertelme, mert az elet tele van szivassal, es kozel sem biztos, hogy kevesebb a szivas, mint a jo dolog. Pszichologus nem segitett, csak arra jottem ra, hogy mennyire nem szeret senki es nem vagyok fontos senkinek, amitol meg rosszabbul lettem. Elegge elveszve erzem magam a vilagon, es neha elgondolkodom rajta, hogy megeri-e itt maradni. Megerne-e osszeszedni magam, remelve a jobb jovot, ha meg fiatal vagyok, eleg sok lehetoseggel, vagy inkabb hagyjam a francba, tengjek-lengjek a nem tortenik semmi es a sz*r dolog tortenik kozott? Meses "feltamadasom" mar nem lesz, mint valami isteni csodas onjelolt motivacios eloadoknak, legfeljebb igen sok energiat lapatolok valamibe, ami vegul nem sikerul, es meg rosszabbul fogom erezni magam. Megeri ez a halvany elni akaras? A legtobb ongyilkossagi kiserletes se nagyon orult annak, hogy tulelte, ahogy olvasom... Jobb nem lett, az meg nem elet, hogy annak orulunk, hogy meg nem rosszabb minden...