Mostanában rosszul érzem magam. Hogyan javítsak ezen?

Nem is tudom mivel leírni pontosan ezt az érzést, de minden tőlem telhetőt megteszek:). Szóval kezdeném azzal, hogy eddig egy, csak a fejemben létező világban éltem (ilyen kérdéseket itt találtam már). Amikor nem érzem jól magam valami miatt, elképzelem, hogy a saját kis világomban minden jobb. Gyakorlatilag ez leginkább nem létező (vagy létező, de másként viselkedő) személyekből, eseményekből és élethelyzetekből áll. Néha kitekintek ebből a gondolatvilágból és azt látom, hogy minden rosszabb. Ha példának akarok valamit venni: van egy random ember, akit valahol láttam. elképzelem, hogy összebarátkozunk stb, majd meglátom, hogy a valóságban közel sem olyan, mint a gondolataimban. Ilyenkor azt érzem, hogy elvesztettem valakit (vagy valami hasonló). Olyan szinten elhitetem magammal, hogy az adott emberrel jóban vagyok, hogy szinte kötődök hozzá (gondolok itt arra, hogy azért élk a kis lelki világomban, mert ő is ott van és nem akarom elveszíteni). Mikor próbálok közeledni a valósághoz, mindig szorongó érzés fog el. Most is, mikor ezt írom.

Ezek a gondolataim egyébként főleg a jövőben játszódnak, pl négy év múlva. Ha elszakadok ettől a világtól, attól félek, hogy az élet nem úgy fog alakulni, illetve nem olyan most sem, mint az képzeltem (nem léteznek az adott emberek, helyzetek, amikre gondoltam). Emiatt lehet, hogy a változástól is félek, illetve attól, hogy új közösségekben sem találom majd a helyem (például a mostani osztályom enyhén szólva nem kedvelem és félek, hogy más közösségek is hozzájuk hasonló taplókból fognak állni).

Épp ezért akárhányszor próbáltam kimászni a gondolataim közül, mindig visszamenekültem, mert ott valamivel kellemesebb közösségeket képzelek el. A valóságban élve pedig eléggé kellemetlen, szorongó érzésem van, ha arra gondolok, hogy mennyivel rosszabb, mint amilyennek elképzeltem.

egyébként egészen kicsi koromban is előjött néha, hogy alvás előtt például elképzeltem, hogy már iskolás vagyok, ilyesmik.

De nyilván az iskola sem úgy indult, mint gondoltam. Viszont oda egy ovis barátnőmmel mentem, így nem voltam teljesen egyedül a helyzetben. De ha egy olyan közösségbe kerülök, ahol jóformán senkit nem ismerek, halvány gőzöm nincs mit kezdjek magammal. És ezt se egészen úgy értsétek, hogy nem tudok vagy nem merek beszélgetni az emberekkel.

Veletek volt már ilyen? Hogyan tudnék valahogy megelégedni a valósággal (kb. így tudnám megfogalmazni, de ez nem konkrétan így értendő)?