Hogyan tudnám ezt feldolgozni? Bővebben lent.

Lehet... Lehet... Lehet... Viszont nem így van, tehát sajnos ezt el kell fogadnod. Ha csúnyán akarnék fogalmazni, akkor mondhatnám azt is, hogy "ezt dobta a gép". Felesleges és ártalmas olyan dolgokon rágódni, amin változtatni nem tudsz. Szerencsére ettől még van lehetőséged egy boldog életre, ezért fókuszálj arra, amin tudsz változtatni!

Feltételezem, magányosnak érzed magad, mert úgy látod, hogy nem igazán tudod megbeszélni a problémáid másokkal. Szar dolog a magány, különösen akkor, ha olyan emberek vesznek körül, akik mellett magányosnak érzed magad. Ezen viszont tudsz változtatni és ehhez nagyon fontos, hogy ismerd saját magad. Legyél tisztában az érzéseid és cselekedeteid mivoltával, hogy miért érzel úgy ahogy, és biztosan azért érzel-e úgy... Minél jobban megismered magad, annál kevésbé lesz szükséged lelki támogatásra másoktól, mert jobban tudod majd magadban rendezni a dolgaid; (ez a szükség nem fog teljesen eltűnni soha, de hát az nem is cél, elvégre társas lények vagyunk). Saját magad megismerésében remekül tud segíteni egy pszichológus. Olyan viszont nem lesz, hogy úgy lépsz ki a rendelő ajtaján, hogy nincs több problémád, és most beköszönt az örök jólét. A problémáid megoldásán neked kell aktívan dolgoznod, a pszichológus szerepe az, hogy biztosítsa, hogy te a megfelelő problémán ügyködj és jól.

Törekedj arra, hogy minél teljesebb emberré válj! Művelődj: olvass, nézz filmeket, járj a világban, legyél kíváncsi; Alkoss: írj, rajzolj, főzz... Igazából csinálj akármit, ami érdekel, csak ne stagnálj! A magány könnyen lehangolja az embert, ami demotiváltsághoz vezet, és elkezdjük a napjainkat semmittevéssel tölteni (ergo stagnálunk), ami még tovább ront az állapotunkon, még lehangoltabbak leszünk stb. Ez gyakorlatilag egy öngerjesztő folyamat, ami hamar depresszióhoz vezethet. Nem kell mindig maxon pörögni, lesznek rosszabb napok (ez teljesen oké), de lesznek jobbak is, a lényeg, hogy ne hagyd, hogy a lehangoltság váljon uralkodó állapottá. Teljesebb emberként/összetettebb személyiségként nehezebben fog kialakulni a magány is, hiszen saját magad számára szórakoztatóbb emberré válsz (és persze mások számára is; jobban fogják keresni a társaságod).

Érdemes olyan hobbikat is felvenni, amelyek által egy közösség részévé tudsz válni. Megismersz veled hasonszőrű embereket, kiépíthetsz mélyebb, jelentőségteljesebb kapcsolatokat. Persze a régi ismerősöket nem kell ellökni magadtól, csak fontos, hogy feloszd magadban, hogy kire miben és mennyire számíthatsz. A barátaidnak csak addig kellesz, amíg kaját veszel a büfében? Törekszel rá, hogy közelebb kerülj hozzájuk? Meg akarod őket is ismerni és nem csak magadat megismertetni? Megteszed értük azt, amit elvársz tőlük, hogy érted megtegyenek? Biztos? Igen, és még mindig nem érdekled őket igazán? Hát, akkor lehet ideje rájuk nem barátként, csak haverként tekinteni, akikkel időnként lehet marhulni, de igazi probléma esetén felesleges hozzájuk fordulni.

Legyél kedves másokkal, de persze ne engedd, hogy kihasználjanak (szabad nemet mondani, attól még nem leszel rossz arc), és törekedj a nyitottságra! Idővel jönnek új és értékes emberek az életedbe.

A jó közérzet megszerzéséhez és megtartásához szükséges, hogy minimum heti háromszor egy órát intenzíven sportolj! Igaz, hogy az emberiség rengeteg "absztrakt elfoglaltságot" talált ki, amivel egy ember le tudja kötni magát, de az evolúciónk túlnyomó részében vadon éltünk, vadászó-gyűjtögető életmódot folytattunk, ami sok mozgással járt, és a szervezetünk ehhez lett kialakítva, azaz igényli a mozgást, hogy normálisan tudjuk érezni magunkat.

Próbálj asszertívan kommunikálni (gyakorolni kell, de érdemes megtanulni) a nagynénéddel, hogy megtudd és megértsd, hogy mit miért mond és csinál, és vice versa (fő a higgadtság, nem egymás ellenségei vagytok). Valószínűleg csak meg akar védeni, de ahogy téged is, őt is megviselte ez a múlt és az emberek idegrendszerét meggyötri a stressz és a bizonytalanság, türelmetlenné és paranoiássá válnak. Remélhetőleg csak azért olvassa a Messenger üzeneteid, hogy időben észrevegye, ha esetleg olyan emberekkel beszélgetnél, akik rossz hatással lehetnek rád. Valamilyen szinten jogos is a félelme, hiszen bizonytalan volt a gyerekkorod, esetleg jobban igényled a szeretet és az elfogadást mint mások, és így fennállhat a veszély, hogy könnyebben elköteleződsz olyan emberek vagy csoportok mellett, akik ártanának. Ugyanakkor ettől még nem egészséges, hogy ellenőrzi a beszélgetéseid és többet árt, mint használ. Megillet ez az intimszféra. Apukáddal pedig jogod van találkozni, és ha szereted, akkor fontos is, hogy találkozz vele.

Remélem tudtam valamennyit segíteni, ha igen, akkor valószínűleg ez így most sok megoldandó feladatnak tűnik egyszerre, de a változás sem egyik napról a másikra fog bekövetkezni, hanem hónapok-évek kellenek hozzá. Szerencsére fiatal (és feltételezem egészgséges) vagy, van időd a saját tempódban változni. Egy élet nem attól lesz boldog, ha egyszerű és kihívások nélküli, hanem leginkább attól függ, hogy te hogyan viszonyulsz hozzá miközben eleget teszel a szükségleteidnek.

5-ös jót írt

Én annyit tennék hozzá, mivel anyukám is ilyen betegségben szenvedett és én nem kerültem el mellőle, hogy bár tudnak e mellett a betegség mellett normálisan, megértően, jó fejen viselkedni, lényegében nagyon romboló a személyiségük. Jobb, hogy elkerültél. Én is normális maradtam, nem bántott csak sok hülyeséget csinált, de szorongó lettem és egy szóvalbántó kapcsolatban ragadtam 30 évesen , pedig azt hittem örökre kigyógyultam a sebekből. Szóval újból kezdhetem magam kimenteni, most épp elég stagnáló és megadó állapotban vagyok, mert közös gyermek is van de tudom, hogy kell talpra állni. Inkább az lépett meg, hogy ha már egyszer a múltat lezártam és kezeltem, akkor hogy jöhet vissza a sok rossz. Úgy, hogy mintát másolok és saját múltamtól nem tudok szabadulni.

Ez egy életen át tartó kuzdelem a jól létért. Ezt sose felejtsd el, ha a jövőben nehéz szituációba kerülsz, vagy kilátástalannak érzed az életed. Mindig erősek vagyunk, és fel tudunk állni. A nagynénéd valószínűleg jót akar és tényleg elvárható tőle az aggódás. Én is azt javaslom, hogy a miértjeit jobban megismert, beszélgess vele sokat, hogy lássa a te érveidet is. Szükséged van emberekre akik támogatnak. Amellett legyél önálló és sose félj segítséget kérni pszichológustól.

Sok sikert az életben

kedves 7-es válaszoló, neked mi lett az anyukáddal,él még? az enyém is depresszióval volt leszázalékolva, neki is írtak skizoid vonásokat, én ilyeneket nem vettem rajta észre, csak hogy nagyon robbanékony volt, és nagyon ingadozott a hangulata, ill. sokszor hozott engem kellemetlen szituációba. de nagyon szerettem, 1 éve hunyt el, és azóta sem tudom lezárni, elengedni, sokat sírok érte. de mikor élt, akkor meg sokszor türelmetlen voltam, tényleg nehéz volt vele (szívelégtelenségben halt meg végül)

én is azt vettem észre, hogy ez az én személyiségemre is rányomta a bélyegét, visszahúzódó vagyok, szorongó. sokszor aggódtam miatta míg gyerek voltam. én azt látom, hogy ez az én keresztem,és végigviszem úgy az életemet, hogy végülis lett egy viszonylag jól funkcionáló családom (sajnos a párom nekem is szóval ill. viselkedéssel bánt, passzív agresszióba vonul ha valami nem tetszik hallgat, és fejtsd meg hogy mi baja, neki? semmi! pedig én vagyok a nő, nekem "lenne alanyi jogom" ilyen hülyén viselkedni - jó ez vicc volt) szóval bár szorongó vagyok, gyógyszert nem kell szednem remélem ez így is marad, próbálok a felszínen maradni, és a gyerekeimnek ezt a terhet nem átadni.