Hogyan vészelhet át az ember egy nehezebb időszakot lelkileg, ha nincsenek barátok, és a családja csak olaj a tűzre?

Szerencsére járok pszichológushoz, vele is átbeszéltük a családot, bár ez mindig olyan téma hogy ameddig nem tudok elszakadni tőlük, addig nem lesz jobb a helyzet

Édesapám a példa erre, hogy őt még 50 felett is úgy kezelik a szülei mintha egy pólyás kisgyerek lenne aki meg se tud szólalni, mindent ők akarnak irányítani, de nem az ő javára, hanem hogy nekik kedvezzen a szituáció: erre kell nekem is felkészülnöm hogy sose fognak engem sem felnőttként kezelni, és ha így van, akkor el tudjam engedni azt hogy erre bármilyen igényt is tartsak, vagy rosszul essen

Felteszem hogy már idősebbek vagytok nálam, ezért kíváncsi lennék hogy nálatok ez hogyan működött?

Vagy ez természetes lenne fiatalon 20-30 között (és a későbbi lenne az ami már tényleg extrém, mint amit írtam is)?