Sport pszichés betegséggel?

Sziasztok!

Nagyon hosszú leszek, mert úgy érzem kell ahhoz, hogy világos legyen miben is kérek tanácsot és igazából most jól esik kiírni magamból pár dolgot.

Gyerekkorom óta nem vagyok kibékülve a testemmel. Ennek legfőbb oka, hogy a családban akkor olyan súlyosan bántalmaztak, hogyha az ellen időben megtehettem volna a szükséges lépéseket akkor szerintem a legtöbb közülük talán a mai napig börtönben ülne.

Ennél fogva mindig úgy éreztem, hogy valami nincs rendben a testemmel a kifejezés negatív értelmében véve mintha más lenne mint a többieké... ezt nehéz körülírni. Utáltam, szégyenkeztem miatta, állandóan az az érzésem volt hogy nevetségesen nézek ki, sosem gondoltam hogy képes lennék rá vele arra mint mások, gondolok itt elsősorban a sportra vagy egyéb mozgással kapcsolatos tevékenységre mint például a tánc. És valóban részben valószínűleg a gyakorlat hiánya miatt, részben viszont a pszichés gátlások végett nem vagyok képes rá. Nincs meg az a testtudatosságom mint másoknak, furán hangzik de mintha nem érezném a testem, idegen lenne. Állandóan akaratlanul be vagyok feszülve, viszont ezt évekig észre sem vettem csak egy kollégám hívta fel rá a figyelmem. Mindig amikor elment mellettem megfogta a kezem hogy ne szorítsam ökölbe, próbáljak meg ellazulni. Ugyanígy mások jegyezték hogy robotikus a mozgásom, még sétálni sem tudok rendesen, a fotózásokon szóltak rám hogy egyenesen tartsam a fejem, és nem érzem merre van az egyenes, videókon vettem észre hogy erősen oldalra dőlt fejjel sétálok és fel sem tűnik. Egyáltalán nem tudom irányítani a mozgásom, nem érzem a testem, és szörnyen merev és feszült vagyok állandó jelleggel.

A kinézetemet tekintve, huszonévesen jutottam el oda hogy valamelyest elfogadjam, kezdeményezni is merjek bár még mindig erősen pozitív visszajelzésre szorulok hogy bátrabban tegyem. Jóképűnek azért nem tartom magam, de legalább eljutottam oda, hogyha sok embernek nem is tetszem, azért van elég akivel tetszünk egymásnak és randizunk szóval talán olyan nagyon gáz sem vagyok. Legalábbis ezzel szoktam biztatni magam, meg hogy legalább az alkatom rendben van.

Tizenéves korom óta próbálok ezen a helyzeten segíteni. Ami akadályoz, hogy olyan szégyen és öngyűlölet fog el attól hogy valami nem megy, vagy csak nem úgy mint másoknak egy közösségi sport során, hogy sírhatnékom lesz, vagy úgy érzem ott hagyom az egészet, és a zaklatottság egészen az öngyilkossági gondolatokig tud vezetni. Ez nem ilyen megfontolt meg akarok halni érzés, hanem hirtelen felindulásból jön, valahogy annyira haragszom magamra, olyan megalázónak érzem az egészet. Volt hogy ütöttem magam (persze csak otthon).

Jártam elég sokat terápiára, és a terapeutám is úgy látta hogy ennek ellenére pont a mozgás lenne az amin keresztül ezen át tudnék lendülni. Voltam pár hónapig mozgásterápián és az nekem tényleg nagyon bejött. Viszont úgy érzem az dobna nagyon sokat az állapotomon, ha foglalkoznék a testemmel, legyőzném ezeket a gátlásokat, megtanulnám használni, visszanyerném a kontroll érzését és ezért is, meg egyébként is nagyon szeretnék valamilyen táncot tanulni. Emellett fontos az edzés is.

Csak a fentebb említettek miatt, ez nekem nagyon nehéz, rettenetesen félek.

Persze ilyenkor szokták mondani, hogy menjél csak, teljesen alaptalan félni, az ilyen helyeken megértőek, tudják hogy kezdő vagy a többiek is azok de majd fejlődsz és segítenek stb. Ugyanilyen bátorítás hatására mentem el 18 évesen több év otthoni erőnléti edzés után nagy nehezen közösségbe sportolni. Egy elvileg nagyon jó klubhoz mentem egy kezdő szintű küzdősport edzésre. A kezdő órán én voltam az egyetlen kezdő, flegmák voltak, kinéztek, az edző miután látta nem megy, elküldött hogy ütögessem magamban a zsákot hogy ne legyek útban, amikor valami nem ment megkaptam hogy amúgy mi a f*szt csinálok. Nyilván annyira rástresszeltem, hogy az sem ment már ami egyébként ment volna, négy alkalom mindegyikéről úgy mentem haza hogy a sírógörcs kerülgetett, többet pedig nem mentem hiába vettem meg a havibérletet, és azóta sem mertem semmilyen edzésre elmenni. Nem, nem voltam bunkó senkivel.

Két konditeremben jártam, ott is rám szálltak, kinéztek. Egyszerűen annak tudom be hogy a mozgásomra meg a teljes személyemre kiül hogy mi a helyzet, esetlennek látszom akibe bele kell rúgni. Kedvesen köszöntem mindig, rendeltetésszerűen használtam a gépeket, rendesen kiviteleztem a gyakorlatokat, nem csináltam semmi feltűnő dolgot. Ennek ellenére az egyik helyen állandóan a helyi keménymag elemezte az edzésemet, röhögtek rajtam, és beszólogattak ilyen baromságokat hogy "hú de kemény!". A másik helyen már amint meglátott a recepciós flegma volt, nem fogadta soha a köszönésemet valamiért, azt hiszem a tulajnak volt a barátnője egy ideig ott is rajtam csámcsogtak a baráti körével akik odajártak edzeni, aztán kb. 4 hónap után burkoltan a tudtomra adták hogy nem látnak itt szívesen. Költözés miatt amúgy sem tudtam volna többet oda járni, de szörnyen éreztem magam miatta és nem tudom hova rakni a mai napig sem. Ezért nem merek edzőterembe sem járni, pedig tudom ott jóval gyorsabban fejlődhetnék mint itthoni edzésekkel. Persze tudom, most amúgy sincsenek nyitva.

Tehát nem igazán van jó tapasztalatom. Tisztában vagyok vele hogy ez némileg természetes, az élet nem egy terápiás csoport, a sporttevékenység meg jellemzően kompetitív jellegű de ez nekem sok volt. Szerintem táncórán sem lenne másképp, magánórákra pedig sajnos nincs pénzem, így is örülök hogy a tandíjat előteremtem. De talán még nem is tartok ott, egyelőre itthon edzek, nyújtok, és szeretnék gyakorlatok csinálni amik javítják a ritmusérzékem, a mozgáskoordinációm és alapot adna a tánchoz. Valakinek van ötlete erre vonatkozóan, ismer valami erre irányuló "edzéstervet" vagy ami segítene. Esetleg ha valaki volt nagyon hasonló helyzetben, az hogy jött ki belőle, neki mi segített? Vagy van valami hely amit ajánlani tudnátok? Budapesten élek, latin táncok vagy néptánc érdekelne leginkább.

Köszi előre is ha elolvastad, vagy tudsz segíteni.