Ez betegség vagy valami kamaszkori hülyeség?

Nálam az online oktatás tette be a kaput még tavasszal, gimis vagyok, rájöttem, hogy a barátaimnak csak akkor kellek, ha nincs meg a matek házijuk, szinte márciustól szeptemberig be voltam zárkózva a szobámba. A te eseted azért jóval súlyosabb, de én is érzékeny típus vagyok, nagyon magamba fordultam a bezártságtól, a magánytól, meg attól is, hogy testileg nagyon nem voltam megelégedve magammal, túl sok időm volt rágódni a hülyeségeimen. Most ősszel elég sok dolgot átgondoltan magamban, és rájöttem, hogy egy nagyon-nagyon picike dolog is átkattinthat mindent a fejemben. Az a picike dolog tényleg nagyon kicsi volt amúgy, tökre jelentéktelen lehet másoknak, engem mégis helyretett, csak rá kellett jönnöm, hogy mi is az pontosan:)

Szerintem neked már egész biztosan külső segítség kellene valamilyen módon, viszont amit én tudok ajánlani az az, hogy próbálj meg kimozdulni és beszélni másokkal. Én rájöttem, hogy sokkal szívesebben plázázok magamban, mint a barátnőimmel, mert olyankor csak magamra figyelhetek, úgymond élvezhetem a saját társaságom és rájöttem, hogy nem is vagyok olyan unalmas meg félénk, ha megemberelem magam. Nekem is voltak olyan gondolataim régebben, hogy az utcán bámulnak, de mostanában olyankor én is bámulom az illetőt, régen tutira én néztem volna félre először. Eddig mindig a földet lestem, de mostanában már nyitott szemmel járok. Ez nekem nagyon sokat segített, és igazából tök vicces is tud lenni, mikor valami olyat látok az "emelt fővel való járkálás" miatt a buszmegálló másik felében, amit amúgy nem vettem volna észre :D

Lehet, hogy nálad nem válik be, vagy nem elég ennyi, de hátha segítettem egy picit. Nekem az segített a legtöbbet, hogy rájöttem, tök sok dologra képes vagyok egyedül is. Pl a plázázáskor eddig mindig voltam valakivel, ő pedig levette nekem a kért cuccot, ha nem értem fel, mivel nagyon alacsony vagyok, de ha egyedül vagyok, muszáj megkérnem valakit, ergo akaratlanul is kontextusba kerülök emberekkel. Régen paráztam volna megkérni az eladót. De a múltkor már ugráltattam is szegényt, mivel akartam azt a pulcsit, és nem volt jó a méret :D

Szóval, ha az időd és a lehetőség engedi, szerintem mozdulj ki egy kicsit! Nem kell rögtön nagy dolgokban gondolkodni, először elég lehet egy kis séta is a közelben.

Én például először a kertünk végébe sétáltam ki, leültem a macskával az ölembe és csak úgy léteztem egy kicsit a folyton veszekedő szüleim nélkül. Mellesleg, amikor vettem fel a cipőm, anyum meg is kérdezte, hogy beteg vagyok-e, amiért kimegyek végre egy kicsit :D

Remélem jobbra fordulnak a dolgaid!

Utolsó vagyok, valami lemaradt :D

A másik dolog, ami segített, az nekem az írás volt. Nyilván nem mindenki szereti csinálni, de nekem azért volt jó, mert el tudtam rugaszkodni a valóságtól. Anyum apummal veszekedett, miközben én fülessek a fülemben a saját kis világomban "uralkodtam". A kitalált karaktereim összevesztek, hisztiztek, nevettek, baromságokat csináltak, és a legjobb benne számomra az volt, hogy én mozgattam az összes szálat, én adtam a szájukba a szavakat, én okoztam nekik fájdalmat, miattam nevettek, és lehet, hogy tökre valószerűtlen és hülyeségeket írtam, de jó volt, mert ettől is egy picit magabiztosabb lettem. Ajánlani tudom ezt is, hátha beválik :)