Már előre szorongok, hogy megint egyedül leszek hónapokig. Mit tegyek?
Egyetemista vagyok, bátyámmal és anyával élek egy háztartásban, azonban ők eljárnak dolgozni, általában este 6 előtt senki nem ér haza, de gyakori, hogy csak 7-8 körül, ha épp munka elhúzódik vagy dolguk van.
Én ezzel szemben távoktatásban vagyok itthon, konkrétan szeptember óta. Eleinte - kissé introvertáltként - örültem a szabadságnak, hogy "enyém a lakás", hogy nem kell emberek közé mennem és senki nem zavar, de aztán előtört bennem a hónapok múlásával a magányosság érzése. Anyáék ha hazajönnek a munkából, akkor is fáradtak, csak leülnek a tv elé (érthető), tehát az sem igazán elégíti ki a szociális igényemet. Sajnos a barátaim is valami miatt lemorzsolódtak a hónapok alatt, még eleinte 1-1x találkoztam 1-2 barátnőmmel, de mióta bejöttek novemberben a tiltások, megszűntek ezek a programok, sőt az online platformokon is elhalt a kommunikáció (eleinte még igyekeztem fenntartani, de aztán már elment tőle a kedvem, hogy egyoldalú lett).
Nap közben, kora délutánig még teljesen jól elvagyok, de olyan délután 3-4 körül mindig előjön bennem egy szorongás (már a nap vége felé indulva), hogy egész nap senkivel sem tudok egy árva szót sem szólni. Tanulnom kell ezerrel, de nincs senki, akivel kölcsönösen támogathatnánk egymást, akivel legalább napi szinten pár szót válthatnék, mert részben vagy egészben hasonló szituban van. Azt érzem, teljesen magamra maradtam a gondjaimmal és senkivel sem tudom megosztani az aktuális érzéseimet, vagy örömömet (pl. sikeres vizsga után).
Nagyon élveztem ezt a karácsonyi időszakot, hogy ennyit itthon voltak anyáék és mi is jöttünk-mentünk rokonokhoz, ismerősökhöz. Ma már anya elment dolgozni, bátyám holnaptól fog, de már előre szorongok emiatt, hogy megint indul a következő pár hónap, teljesen egyedül és magányosan. Habár ma is itthon van a bátyám, nyilván nem egész nap beszélünk (nem is erre lenne igényem), de nyilván a közös ebéd, közös kávézás, vagy ha csak egyszerűen váltunk pár szót, rengeteget számít nekem. Meg eleve a tudat, hogy nem vagyok egyedül itthon és valaki érdeklődik, hogy pl. a tanulással hogy haladok.
Ne haragudjatok, hogy túlságosan panaszkodósra sikerült a kérdésem, de annyira feszült vagyok és elkeseredett (nyilván másnak rosszabb a helyzete, de mindenkinek a saját problémája a legnagyobb). Pszichológusra nincs pénz, szóval az nem jó megoldás. Kinti sporttevékenység sem jöhet szóba, mert az asztmám miatt befulladok (hétvégén elmentek futni, konkrétan a nap további részében köhögtem és sípoltam), max séta jöhet szóba, de hát azt is egyedül... éppen ezért NAGYON reménykedem, hogy az edzőtermek kinyitnak január második felétől, legalább oda ki tudnék mozdulni emberek közé és mozognék is.
Mit tegyek? Bármiféle tanácsot szívesen fogadok, akár tapasztalatot is!
22l
válasza: válasza:Szia! Én is nagyon hasonló cipőben járok. Tudom, milyen érzés a magányosság és a szorongás.
Nem fogok szépíteni, semmi sem biztos még a tavaszi félévvel kapcsolatban. Olyan Schrödinger macskája a dolog. Lesz is valahogy meg nem is. Tél van, sötét, rövid napok, lehangoló idő, sok egyedüllét. Szívás a helyzet, és nagyon könnyen be lehet fordulni ilyenkor.
Viszont van azért remény. Egyrészt azért mert érkeznek jó hírek is. Nem a világ azonnali megváltását ígérik, de reményt ad a vakcina és a csökkenő fertőzésszám is. Mem szabad teljesen beleélni magad, de tudd, hogy van fény az alagút végén. Talán közelebb mint gondolnád. Itt gyk-n, és sok hírportálon rengeteg a negatív hang, a pesszimista számítás, a kilátástalanságot tápláló megnyilvánulás. Ezeket próbáld meg kerülni. Nem tesznek jót a lelkiállapotodnak. Nem tarthatják örökre zárva az intézményeket, mert így is nagyon meg fogjuk szívni 10 év múlva a távoktatás miatt keletkezett kiesést/lemaradást. A lényeg, hogy semmiképp sem végleges a helyzet. Végzős vagyok, nem tudom, hogy el tudok-e köszönni a barátaimtól a második félévben, ha maradnak ezek a korlátozások. Tudom, hogy borzasztó nehéz bármit is remélni a holnaptól.
2) a sporttal hasonló cipőben járok. Úszni imádtam, dehát így az is off. Annyit viszont megtehetsz, hogy teszel sétákat a szabad levegőn. Nem csak maga a mozgás, hanem az oxigén, a tudat, hogy kimész. Sokat segítenek, mert az ember ilyenkor akaratlanul is kicsit helyrehozza és összekapja magát. Ha meg tudod tenni, vegyél egy kis nassolnivalót, a kedvenc péksütidet, kicsi dolgot, ami feldob.
3) próbáld otthonossá tenni nem csak a helyet ahol tanulsz, hanem a virtuális közegedet is. Facebookon a megszokott 15 ember helyett jelenleg 2-vel tartom a kapcsolatot. Van, akitől borzasztó nehezen viselem a távolságot, de most belátom, hogy így a legjobb.
Itt az alkalom, hogy szelektálj egy kicsit. Alakítgasd a stílusod, miket nézel, miket hallgatsz. Próbálj ki új dolgokat, új sorozatokat, animéket, új zenei stílusokat, ami miatt új ingerek érnek. Azokat a facebook oldalakat, amik lehúznak, egyszerűen próbáld kikövetni vagy kilépni belőlük. Olyan hellyé tedd a virtuális életedet, hogy ne legyen benned rossz érzés, mikor felmész oda.
4) Ne felejtsd el, hogy a barátoktól való eltávolodás nem feltétlen végleges. Igen, borzasztó nehéz és fajdalmas. De néha erre szükség van. Tudod, nagyon nehéz online kommunikálni. A generációnk most két szek közt csúszik a pad alá. Egyrészt ebbe nőttünk bele, tehát evidensnek kéne lennie. Másrészt viszont sosem számoltunk azzal, hogy a teljes életünk egyik napról a másikra áttevődik az online térbe. Ezért nehezen alkalmazkodunk ehhez. A személyes jelenléthez szoktunk, és hirtelen minden más lesz. Azonban tudnod kell, hogy ez nem végleges. Mindenkinek most magába kell zárkóznia és befelé kell néznie. Azt hiszem, a legtöbbünknek akad most elintéznivalója önmagával. Az egyedüllét egyfajta tükör, amiben ha elmélyedsz, igazán megértheted önmagad. Szerintem sokan ezért nem írnak vissza ilyenkor, mert a családjukkal és önmagukkal több időt töltenek. Ez nagyon tud fájni, de érdemes egy ilyen "önismereti konferenciát" tartanod neked is. Miért szorongsz, mit kell helyretenned magadban, milyen emberként szeretnél majd visszamenni az egyetemre? Ha majd újra találkozol a barátaiddal, mit lássanak? Egy szomorú, kiégett, megviselt embert, vagy valakit, aki sokat érett és akire büszkén mondják: wow, de sokat fejlődtél!
Ezek fontos dolgok, amik életben tartanak. Igen, lesznek, akik ilyenkor lemorzsolódnak. Lehet, hogy pont az, akitől azt vártad volna, hogy most legyen melletted, amikor a legnagyobb szükséged van rá. De ha valakivel igazán számítotok egymásnak, hidd el, küzdeni fogtok egymásért ösztönszerűen. Hallgass a megérzéseidre. Nem baj az, ha van egy-két ember, akinek most búcsút intesz. Ugyanakkor segít, ha van olyan is, akivel írogattok egymásnak sokat. Lehet, hogy elsőre elég kínosan alakulnak az ilyen "szia hogyvagy, szia hogymentavizsga" jellegű beszélgetések, de idővel ez feloldódik. A legjobb barátnőmmel halál kínos volt az első néhány üzenetünk, most meg random bármikor tudunk írni egymásnak.
5) Nem tudom, mennyire vagy vallásos. De nekem sokat segített. Egy szál Biblia, egy youtube videó, vagy csak egy ima a saját szavaiddal. Nem tűnnek világrengető dolgoknak, de rengeteget adnak az életedbe. Nem szeretnék szentbeszédet tartani, de ha gondolod, szívesen mesélek erről privátban. Az én hozzáállásommal csodákat tett. Nem szüntette meg a gondjaim, sőt! Az a gonosz kis belső hang harsányabb, mint valaha. De egy hatalmas alapvető különbség, hogy kikezdhetetlen és megingathatatlan dolog a hit. Mert sokszor magamon tapasztaltam, mert konkrét bizonyítékaim vannak, amikre bármikor visszatekinthetek.
Nagyjából most ennyit tudtam összeszedni. Én is rendszeresen átelem ezeket a szorongató gondolatokat. De nem tart ez örökké. Kitartást, és hajrá a vizsgáidhoz!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!