Egyre többször fordul meg a fejemben az öngyilkosság gondolata. Mit tudok ellene tenni?

Néztem egyszer (többször) egy filmet. Eléggé depis volt. De volt egy jó félmondat benne, ez: minden reggel egy új örökkévalóság kezdete...

Holnap reggel, ha lejár a kijárási tilalom, menj el sétálni. Ha tudsz, fussál is kicsikét, és végezz nyújtógyakorlatokat. És szólíts meg 2-3 kutyást, hogy ilyen fajta a kutyája, fiú-e vagy lány? (A fenét se érdekel, engem se, de addig is beszéltél valakivel.) És minden szembejövőt kérdezz meg, hol lehetne esetleg kenyeret venni (Nem kell megenni, attól csak hízol . A lényeg az interakció.)

És ha rászoksz az emberi interakciókra, nagy eséllyel nem akarsz öngyi lenni. Legalábbis nagyon remélem. (A kaszás úgyis eljön, ha ideje van.)

Anyám elhagyott, apám egyedül nevelt fel, apám nevelőapja egy undorító állat volt, aki szószerint összekent mindent xarral, és kézmosás nélkül nyúlt az evőeszközöktől kezdve a kilincsekig át a hűtő minden szegletébe + a végén összehugyozta magát, az egész lakás olyan szagú volt. Egy szobában és egy ágyban kényszerültünk lenni apámma 14 éves koromig. Átmenni nem engedtem sokat a másik szobába, az üres ágyba, mert xar és húgy szag terjengett. Az iskolában mindig csúfoltak, dagadt voltam, pattanásos, apám pedig nem vette észre, hogy rajtam vezeti le a feszültségét, hogy 12 órázik, egyedül nevel gyereket és egyedül ápolja az öreget, mert nem volt hajlandó otthonba menni, és haszonélvező volt a lakásban, apám meg "csak" tulajdonos. Szakiskolában pi**ákkal kerültem össze, lelkileg összetörtek, aztán egy másik iskolában szintén olyanokat fogtam ki, hát mentem 1 hónap után a harmadikba, mert nem kértem többet ugyanabból. Az az iskola jónak bizonyult, meglett a szakma. Nevelőapa szerencsére meghalt, még mielőtt a szakmait kezdtem, máskülönben biztos felkötöm magam. Apám pedig, bár szeretem, ő is szeret, sajnos van az a rossz személyisége, hogy mindig kritizált, ő pedig nem veszi észre, mennyire ártott és árt ezzel nekem. Megmondtam? Meg. Szerinte hülyeséget beszélek, a kritizálás igen jót tesz, "erősít". Ami szerinte hülyeség, az az is marad, pláne ha én mondom a "fene nagy élettapasztalatommal" az ellenkezőjét.

Több mint a fél életemet álomvilágba menekülve töltöttem, mert utáltam a valóságot. Még mindig nem szeretem a világot, és várom az életem végét, türelmesen. Öngyilkossági gondolataim voltak, rengetegszer, de akkor harcnak fogtam fel, hogy biztos túlélem azt a nyamvadt vénembert, akivel kénytelen vagyok egy fedél alatt élni. És mert, bár szívesen meghaltam volna, de tényleg, annyira mégsem volt erős, ha végül nem tettem meg. Meghalni bárki tud. Végigcsinálni nehezebb, időnként már-már morbid művészet. Csak azért vagyok még, mert kíváncsi vagyok, lesz boldogságom, boldog befejezésem, szép párkapcsolatom, egy kellemes közös élet valakivel. Nem tartom valószínűnek, de benne van a pakliban. Ezért kivárom, míg magától letelik az életem. Gondolom ezt most. Ha meggondolom magam, és komolyan, akkor ahogy írtam, meghalni bárki tud. A tett kemény, de végső soron a folyamat egyszerű, és sok mód van rá. Nos, egyelőre nem tervezem. Örömködhetek, végre van saját szobám, másik lakásban vagyunk, és olyan apró örömök az életben, hogy apám keveset van itthon és nincs xar és húgy szag. Ezeket nagyon tudom értékelni.

Ezzel a saját élettörténettel azt akartam megszülni, hogy mindenki életében vannak rossz dolgok, amiken túl kell esni, végig kell harcolni. Nem feltétlen gyávaság miatt élsz még. Talán, nem az életedet akarod kioltani, hanem máshogy élni, ledobva magadról a nehézségeket. Azoktól szabadulnál, de az élettől nem. Ha majd úgy gondolod, hogy tényleg megteszed, akkor meg fogod tenni, mert már nem fog érdekelni semmi, és csak cselekszel.

Sajnos van aminél csak türelem útján tudsz tovább jutni. Nekem kb 11 évembe került, míg végül az idő elvitte az öregembert, és végre lehetett ablakot nyitni, és nem fertőzte a levegőt. Remélem, neked hamarabb megoldódnak a gondjaid.

19/l

Szia

Sajnos egyre több fiatal küzd ezzel a "kísértéssel",amellyel te is, mert kilátástalannak, illetve kiúttalannak látják az életet az éppen rájuk zúduló nehézségek miatt. Ráadásul fiatalokként ki vagytok szolgáltatva a felnőttek rátok rakott terheknek.

Mivel ide, a vallás kategóriába írtad ki a kérdésedet, szeretnék a Bibliából kapaszkodókat írni neked, hiszen ez már sok embert tartott életben - ha megfogadta/ja.

[link]

Elolvashatod, de akár meg is hallgathatod.

Szívből kívánom, hogy megláthasd az élet szépségeit, ne csak az árnyékos oldalát.

Ugyanebben a teljesen kilatastalan helyzetben vagyok, ha van kedved beszélhetünk.

20/f

Én is öngyilkos gondolatokkal küzdök vagy, hogy bántanom kell magamat, pedig nem akarom.. épp az egyik sírásos kitörésemben zenével akartam megnyugtatni magam, megnyitottam a YouTube-ot és az első videó ez volt: [link] Rányomtam, ettől csak jobban elkezdtem sírni, de elmúltak az önkárosító gondolataim. Utána jött ez a videó [link] , ettől úgymondd “erőre kaptam”, pedig ezelött soha nem halgattam ilyeneket, nem is tudom honnan jöhetett, de örülök, hogy így történt és biztosan másoknak is segít.

Amit még mondani szeretnék: Nem vagy egyedül, bocsáss meg önmagadnak, engedd el a szorongást.

Vonulj el és tölts magaddal egy pár órát kényelmesen a fejedben. Fordulj magadhoz, mintha valaki olyat próbálnál megérteni akit nagyon szeretsz, külsű szemlélőként figyeld, DE ne csak engedd, hogy mondja és mondja és rádtelepedjen, halgasd meg, lehet elsőre nem fog menni, de erősebb vagy, mint hiszed! Én tudom, hogy egyedül te vagy az oka ennek az érzésnek. Mivel én is átestem ezen. Vagyis esek.* De azt is tudom, hogy erős vagy és élni akarsz!, (csak nem így).

Lehet azt gondolod most, hogy ez a lehető legrosszabb amit mondani lehet egy öngyilkos hajlamúnak, de had fejtsem ki magam,

-egyedül te vagy az oka; átvitt értelemben, tudom, hogy sok sérelem ért külső behatásra is, de én hordozom magammal.

Azért vagyok a saját érzéseim rabságában, mert nem tudom őket elengedni, kétségbe esetten várom, hogy valaki megmentsen! Akárki! Akárhogy! Vessen véget ennek a fájdalomnak ami a hülyeségeimből, a szégyenemből, a kitaszítottság érzéséből (amit én szintén magam okoztam a buta felfogásommal), de legjobban a bűntudatból ennek az összességétől.. De csak menekülök anélkül, hogy szembesíteném magam az egyesével érkező ingerrekkel, felhalmozom őket. Sosem éltem meg igazán egy dolgot. Csak az összesnek a “kísértete” ami egybefonódva rámgabalyodik tüskéivel rámkapaszkodik és senki sem menthet ki belőle.. DE ez nem igaz, ezt csak a “rémült gyermeki énem suttogja” aki menekül a fájdalomtól. Viszont én elég érett vagyok, hogy segítsek valakin aki fél, nekem nincs veszteni valóm. Meghalgatom, először csak a közelmúltra emlékszek vissza, amikor tegnap űvöltésben törtem ki mert barátom beleszolt merre menjek a játékban(amivel játszottam a gépén), utána nagyon szégyeltem magam, mivel ő csak felült mellém szónélkül és rágyújtott. Tudtam, hogy úgy viselkedtem, mint egy hisztis gyerek, de nem vallottam be és nem is kértem bocsánatot. 10 perc múlva úgy csináltam, mintha mi sem történt volna, de én még mindig nagyon feszült voltam magamra haragudtam, hogy egy ilyen semmiség miatt megbántottam, amikor ő csak csatlakozni és segíteni szeretett volna. Ezt elfogadtam, megbocsájtottam magmnak hisz ez egy apróság volt, ezen tudok segíteni, ezentúl jobban odafigyelek mások szándékaira, “lehullajtom a tüskéket a gubancomról” és bocsánatot kérek, őszintén elmondom amit gondoltam és érzek. Ettől megkönnyebbültem és ő is megértőnek és boldognak látszott, hogy meghallgathatott.

Így visszafeléhaladva emlékszem, van, hogy egy régebbi sérelem visszatér, van, hogy nem bocsánatot kérnem kell, egyszerűen látnom, hogy valamit rosszul csináltam; elkéstem, ezzel megbántottam valakit, apróság, de még is, ezentúl igyekszem nem elpocsékolni mások idejét azzal, hogy a jelenlétemre várjanak. De megbocsájtok magamnak és ha csak 5 percet kések már büszke vagyok magamra, mert végül elmentem bocsánat-mentegetőzés helyett.

Van, hogy egy emlék többször visszatér, de mostmár nyitott vagyok szembesülni velük, hogy elengedjem őket és szabad legyek.

Lassan egyrejobban megismerem magamat. Látom, kik azok akik érettek annyira, hogy segítsenek, SOHA ne tagadd meg a segítséget senkitől, ha őszinte! 3 éves unokaöcsém egyszer írt nekem egy “szerencsehozó talizmánt” mielőtt elutaztam és felolvasta. A papíron nagy körök, keresztek és apró hullámok voltak minden irányba. „Mindig veled vagyok, ha rámgondolsz, vigyázok rád, nagyon szeretlek.”

Egy apróság, de a kis gyermekek néha a legbölcsebb dolgokat tudják mondani, elrejtve szavaikban, éppen azt amire szüksége van az embernek. Az idegenek, az öregek apró párbeszéd töredékei, egy jó tanács, még ha butaság is, a kedvesség a lényeg, olvass a sorok között, próbálj máshogy tekinteni a világra, néha mint egy külső szemlélő és éld meg a pillanatot, ha szomorú vagy sírj, és értsd meg miért, ha boldog vagy csak örülj, nevess, ne fojtsd el, ne gondold túl, ha látod a napfelkeltét-lementét-holdat a sűrű nagyváros zaja mögött vagy egy virágot, csak meredj bele a harmóniájába, kékjébe, rózsaszínjébe, lilájába, sötétjében, fényébe, halgasd a zajt, érezd a szagokat-illatokat, érezd a gyenge nap melegét arcodon, vagy a hűvös szellőt, éld át a nyugodságot és ennek az érzése át fog járni, ne figyelj a negatív dolgokra, ne nagyon kövesd a médiát, híreket. Sajnálom, kicsit elragadtattam magam.. Remélem a hosszúsága ellenére elolvassátok és remélem hasznosnak találjátok a dolgokat amiket írtam.

Ölelés, Vixen

23/N