Szerintetek mennyire ajánlott felvállalni vagy titkolni a bipoláris zavart?

Engem meglepnek a válaszok, pláne a sok negatív tapasztalaton alapuló, de örülök is mindenki normális válaszának és hasznosnak is jelöltem és én is csak ugyanazt hangoztatnám.

Annyit még hozzátennék, hogy a főnöködnek elmondod-e kérdés megválaszolásához nem csak a munkaköröd a kérdés, hanem a főnököd személyisége is, hogy azon kívül, hogy a főnököd, milyen ember: tisztességes vagy x@ralak...

Ezt is és más emberekkel megosztási kérdésben is amúgy érdemes nem kapásból tényként közölni vele a diagnózist, mert mindkettőtök számára lehet kellemetlen következménye a meglepetésnek, úgyhogy puhatolózással kezdeném felmérni, hogy mennyire elfogadó és mennyire ítélkező az a másik ember, a főnököd is, a férjed is, akinek viszont tényleg muszáj elmondanod minél hamarabb, de nem mindegy, hogy hogy, milyen helyzetben.

Én nemi erőszak kezdete áldozata vagyok és évekig foglalkoztam ezzel a traumámmal, amely már nem a mindennapjaim része szerencsére, akkor érintettem a megosztás szükségességének kérdését is, pláne a metoo mozgalom hatására, és persze tök más téma, de azért írom, mert akkor olvastam rengeteget arról és tapasztaltam magamon is, hogy milyen igaz, hogy egy traumát megosztani szeretteinkkel (mint a férjed, már amennyiben a diagnózis megkapását is lehet traumatikusnak nevezni...) a kétélűsége miatt nehéz, mivel egyfelől szükséges számodra mind a szégyenérzet ellen, mind a munkád és a házaséleted meg barátaid szempontjából, ám ugyanakkor a másik ember legkisebb reakciója is bombaként robban benned, akár jó, akár rossz, és ahogy te is írtad meg mások is, lehetnek nagyon rossz reakciók is, amelyekre fel kell készülnöd.

A nemi erőszak áldozataira határozottan mondják, hogy a kibeszélés is a gyógyulás útja, és bár arra is tehetnek minek ment oda típusú megjegyzéseket, de a te diagnózisod metoo ideje még nem jött el sajnos szerintem, pláne M.o.n. Azért jutott eszembe az én ügyem összehasonlításként, mert bár tök más, tudom, de akkor olvastam arról is, hogy azért nehéz traumát megosztani szeretteinkkel, mert normális esetben ők jobban aggódnak értünk, mint amennyire az a sérülés gyakorlatilag is fáj, és engem is meglepett, hogy egyrészt milyen nehéz volt mindenkinek elmesélnem, másrészt mennyire különböző reakciókat kaptam, kérdéseket, és mennyire meglepő reakciókat pozitív és negatív irányban is, pl. épp a saját szüleim voltak a legkevésbé megértőek és elfogadóak, ami a mai napig is fáj nekem sok év után is, de pont emellett olyan barátaim, akikről a legkevésbé gondoltam volna, hogy empatikus és megértő lesz, az viszont annyira jó hatással volt rám, hogy emiatt áldozati esetet érdemes tényleg elmesélni. Azt olvastam, hogy azért nehéz hallgatni akár traumát, akár diagnózist, mert az emberek nagyrésze nem élte át azt, amit te, ezért nagyon hasznosak amúgy a támogatói csoportok, ahonnan én is rengeteg erőt kaptam, és mivel szeretteink aggódnak értünk és vszeg nem ismerik a problémánkat belülről, rosszabbnak feltételezik, mint amilyen.

Ebből következtetve tán azzal is megelőzheted az ítéleteket, ha előbb te magad tanulsz sokat az állapotodról, tényleg kommunikálsz sorstársaiddal és kérdéseiddel felkészülsz szeretteid vagy netán a főnököd kérdéseire és biztos vagyok benne, hogy van online magyarul is számos támogatói csoport pl. Facebookon, nézelődj, informálódj és írj annak, aki itt felajánlotta segítségét, mert leginkább tényleg az tud segíteni, aki a te helyzetedben van, de főleg a saját orvosod.