Mennyi idő után érezted azt, hogy a pszichológusod kellően megismert ahhoz, hogy rá tudjon világítani az összefüggésre?

Errol nekem egy vicces es meglepo eset jut eszembe. Elso alkalommal elmeseltem, hogy milyen krizisben vagyok, kik a szereplok, mik tortentek. Csak en beszeltem. Masodik alkalom elejen felmerult az, hogy perfekcionista vagyok. Ezt tudtam magamrol, de nagyon elcsodalkoztam azon, hogy az elso alkalom utan ezt leszurte. Kerdeztem, hogy ezt mibol szurte le mikozben csak panaszkodtam :)

Szoval mar az elso alkalom utan volt nemi kepe. Es ez kesobb sokszor visszakoszont.

En kesobb jottem ra, mint o, hogy a maganeletemrol nem szeretek beszelni. Ez nagyon erdekes felismeres volt, mert azt hittem, mindent elmondok. Mar tobb honap eltelt, amikor ezt en hangosan kimondtam, es egyeterto bologatas volt a valasz. :)

Egyebkent pedig ugy erzem, hogy folyamatosan ismer meg, de van, amiben elorebb jar nalam. Uh, ez furan hangzik, de igy erzem :)

Én kezdem azt hinni, hogy a kliens megismerése egyáltalán nem elvárás, feltétel, a terápia anélkül is működik. Valóban, mi azt várnánk, hogy kognitív szinten történjen valami - pontosan ahogy Te is írod, hogy a terapeuta "rávilágítson" összefüggésekre, mi pedig ezt megértjük és az életünk egy csapásra megváltozik.

Eközben a terápia valódi hatása egyáltalán nem gondolati síkon zajlik, hanem kizárólag érzelmin. A terapeuta érzésekkel, érzelmekkel tud dolgozni és azáltal történik a változás. Attól még nincs változás, hogy felismerem, hogy azért érzem rosszul magam, ha a párom így vagy úgy néz rám, mert az apám is úgy nézett rám, mielőtt lekevert egy fülest. Ezt át kell dolgozni, a beszélgetések által át kell élnem újra és újra ezeket a fájdalmakat, félelmeket és idővel valahogy "magától" fog elhalványulni a saját érzelmi reakcióm rájuk. Velem számtalanszor megesett, hogy érzékletesen részleteztem egy szituációt vagy fél órán át és a végén a terapeuta annyit kérdezett, hogy de ez engem hogy érintett érzelmileg. Mit éreztem, volt-e valamilyen testben megjelenő érzésem stb. és ha nagy nehezen sikerült megfogalmaznom, hogy hogy éreztem (ez mindig nehezebb, mert csak a legdominánsabb érzéseket tudjuk első körben detektálni), akkor jött mindig az a kérdés, hogy és éreztem-e ezeket az érzéseket akár külön-külön, akár együttesen korábban, más helyzetekben is. Na, innen kezdődik a valódi terápiás munka. Amíg csak festegeted le önmagadat, az életedet, addig nincs semmi. Persze nyilván kell valamennyi "bevezető", de egy jó terapeuta ilyenkor nem(csak) az életeseményeidet jegyzeteli, hanem azt, hogy mit mond a testbeszéd, hogy változik a hangszíned, milyen érzelmeket fejezel ki. Egyébként amikor végre találtam egy jó pszichológust, na ő simán, évek távlatában mindenre emlékezett és már maga kérdezett rá, hogy nem volt az aktuális panaszom esetleg hasonló ahhoz a gyerekkori élményhez, amikor bla-bla - hogy az adott élményt meg azelőtt másfél éve meséltem.