Akiknek nagyon rossz gyermekkoruk volt, de kitörtetek belőle, most hol tartotok az életben?

Nos, nekem apukám alkoholista, anyukám pedig nagyon durva nárcisztikus személyiségű.

Én 13 évesen lettem anorexiával diagnosztizálva, elég intenzív terápiát kaptam, 8 évig jártam mindenhova, a törés pontnál alig voltam 38 kg a 170 centimhez.

Nem is tudom már mikor és hogyan lett elegem, ott dolgoztam a lakóhelyünkön egy iskolában, otthon laktam stb.

Egyszer valamilyen okból kifolyólag elkezdtem a neten munkát keresni, olyat, ami miatt max aludni járok haza. Találtam, ráadásul egy eszméletlen jó munkát (semmi extra sima irodai), a közösség, kollégák miatt volt annyira jó élmény. Kb 2 hét után bekoltoztem abba a városba, szobát béreltem és többet nem mentem haza. Nagyjából 6 hónap elteltével már mertem a kollégáim előtt enni pl., nem féltem, nem panikoltam, nagyjából kiegyensúlyozott lett az életem, bár nehézkesen éltem abból a fizetésből.

Ennél a munkahelynél találtam meg a férjem is, azóta gyerekünk is született.

Tulajdonképpen ahogy kikerültem a szülői házból nekem minden gondom megszűnt, az anorexiának egy év után nyoma sem volt, visszahíztam normál keretek közé.

Nehéz, mert anyám néhány szokását felfedezem magamban, reménykedem hogy nem válok olyanná mint ő, ezen gyakran gondolkozom. Az alkoholt megvettem, talán ez is egy hátrány, mert egy korty valamire is undorral nézek, mármint ha más, pl a férjem iszik egy sört, akkor is.. de ezt is kezdem kinőni, tudom hogy ő nem bántana sosem, meg azért néha most is elnézek a pszichológushoz

De egyébként nem aggódom, csak szeretni kell a gyereket és akkor nem fogom úgy elrontani mint a szüleim. Ennyi a titka. Őt meg nem nehéz szeretni, nagyon cuki 🙂

Köszönöm!

Neked mi a sztorid?

Apám egy alkoholista volt. Az anyám akkor hagyta el amikor már nagyobb voltam. De én 16 évesen meguntam a lelki terrort és elmenekültem otthonról. Alkalmi szöllőmunkából éltem a párommal. Szegényesen de könnyebben boldogságban. Most idén lettem pánik beteg. Kezdek belőle kijönni de mostmég teljesen a páromra támaszkodom. Anyagilag nem mert 2 éves munkaviszonyom volt. Sajnos felmondtak nekem a betegségem miatt. De újra készen állok a munkára. Sokan támadnak és nem fogadnak el amiért érzékeny lelkü vagyok. A párom családjával vannak félreértések.

Az apám meghalt tavaj. Nekem összekell szedjem magam. Mert az amit ő bennem hagyott az emészt. Miért nem kaptam normális apát stb.

Anyagilag nagyjábol helyben vagyok mert van egy kis házikóm. De a páromnál lakom és vele tartok mindenben. Remélem hamar helyre jövök és újra találok valami munkát ami növeli az önbecsülésem.

Kívánom hogy hamar sikerüljön a talpraállás.

Sajnos én pszichiáter segítségére szorultam...

Nekem apám és anyám tönkrette az én és a testvéreim gyerekkorát. Rendszeresen vertek a semmiért, volt hogy két hétig látszódott a nadrágszíj nyoma, és az osztálytársaim kérdezték, hogy mi ez. Én azt hittem, hogy minden szülő veri a gyerekét, ezért vidáman meséltem nekik, hogy helyreraktak. Nagyon féltem tőlük, mert nagyon fájt, amikor megütöttek. Volt olyan, hogy azért kaptam, mert apa nem találta a tollát. Főleg apa volt ilyen. És a legrosszabb érzés, hogy máskor végtelenül kedves, és emiatt felfordulok. Olyan érzés, mintha szeretnem kéne, és amikor kedves, akkor gyakran nem jut eszembe, hogy tett tönkre minket.

Állandóan veszekednek egymással, ordibál apa. Volt olyan, hogy kiszáltam a parkoló kocsiból, mert üvöltözött velem. Kiszálltam, és megmondtam azt, hogy mennyire utálom, otthagytam az egész város láttára.

Anyagi helyzetünk nagyon rossz, mert költekeznek, hiteljük van, nem képesek spórolni. Arra panaszkodnak hogy semmi pénzük sincsen, és régen olyanokat mondtak, hogy kár volt megszületnünk. Anya öngyilkos gondolatai hangosan már csak hab a tortán.

Ez az én sztorim és fogalmam sincs, hogyan fogok túllendülni ezen. Elméletileg kitörtem belőle, mert elköltöztem augusztusban, meg gimit is úgy választottam anno, hogy minél távolabb lehessek az otthonomtól és koliba kelljen laknom. De úgy, hogy elszoktam otthonról és kevesebbet látom a sok szörnyűséget, nagyon rossz érzés akár 5 perce is látnom ezt és borzasztóan érzem magam.

Hiányzik a gyermekkorom, mert nem volt soha, nem kaptam meg és ezért irigy vagyok azokra az emberekre, akik büszkék a szüleikre és szeretik a családjukat.

Remélem, hogy sikerül a párommal új életet kezdenem és boldogok lehetünk, de aggódok, hogy én is azzá válok, mint a szüleim.