Egy nárcisztikus tényleg elhiszi?

Oh, nagyon ismerős szituáció :))))

Meghívtam egyszer hozzám egy buliba, igen, persze beírta a naptárába és jön. A többiekkel már pizzáznánk, felhívom, hogy ő merre jár. Oh, hát épp étteremben ül, de nem 9-kor kezdjük a bulit? Aztán amikor nagy kegyesen megérkezett, társasjáték közben végig telefonált. Uh, én meg úgy ültem mellette, mint egy pincsi kutya. Erre nagyon emlékszem :)

Vagy meghívtam egy számomra fontos eseményre: persze, ott lesz, beírta a naptárába, ez neki is fontos. Az esemény előtt rákérdezek: oh, hát akkor mennek nyaralni Horvátországba. Amikor számon kértem rajta: de hát ő nem is tudta, hogy ekkor lesz, nem szóltam neki... Ahan.

És totál egyetértek veled: mindig hozzájuk kellett igazodni. Mikor megbeszélt találkozónk volt, nagyon ritkán ért oda időben, mindig szólt, hogy 10-15 percet késik. Ahan, de legalább szólt.

Most hogy ezeket írom, annyira látom, hogy mekkora balfácán voltam én is, hogy hagytam, hogy ezek történjenek. Azt hittem, hogy ez a normális egy ilyen "elfoglalt és nagy embernél". Amióta nem vagyunk kapcsolatban, egy csomó pszichoszomatikus tünetem megszűnt (ebben közrejátszik a pszichológus is).

Ezen (12-es válasz) elgondolkodtam, de igen, ez valóban így van, ez jellemző az ismerősi körömben.

Egy éve nem vagyunk kapcsolatban, és úgy érzem: megérkeztem a való világba. Annyira más minden, annyira másképp viselkednek az emberek, mint ahogy én mellette hozzászoktam. Megismertem azt, milyen az, amikor önzetlenül segítenek. A pszichológusommal megismertem azt, amikor egy vita során nem nyomják rád 100%-ban a felelősséget, hanem mindkét fél keresi, hogy ő maga hol hibázhatott. Nagyon sok mindenre rácsodálkozok, mint egy gyerek :)