Megérné egyáltalán pszichológushoz mennem, mit tehetnék egyáltalán a saját érdekemben? (hosszú sztori)

Az önsajáló/ostotozó gondolataim teljesen felemésztenek nem tudok már semmihez pozitívan hozzáállni, és ez már legalább 5 éve nem múló állapot. Felemészt a büntudat hogy elbasztam az életem minden tekintetben, és egy csalódás vagyok az egész családom számára. Nincs érettségim, sem szakmám, 20 évesen teljesen ingyenélő vagyok, és el sem tudok indulni semerre, mert az első gondolatom bármit kell magamért tennem hogy minek, értem úgy sem kár, nekem egyébként sem jár semmi. Homoszexuális vagyok, amikor a szüleimnek 18 évesen coming out-oltam elrángattak egy prostituálthoz aki próbálkozott mindennel de egyszerűen undorodtam tőle. Akkor nem vesztünk össze, de ők összeomlottak és 2 hét múlva jutottunk el arra a kérdésre hogy nem csak azért undorodtál tőle, mert prosti volt? Mivel láttam rajtuk a totális lelki betegséget (akkor lettek apámnak szívproblémái is) inkább rábólintottam erre. Azóta volt egy 8 hónapos időszak amikor folyamat hazudtam hogy van barátnőm, (mert folyamatosan ezzel voltam b*sztatva, hogy ha nincs akkor miért nincs) ekkor csak füvezni és piálni jártam el itthonról egyedül. Barátaim 3,5 éve voltak utoljára, azoknak is én vetettem nagyon kétszínű módon véget. Beleszerettem a legjobb barátomba, aki hetero volt, ezért folyamatosan próbáltam leitatni hogy ha piásan történik köztünk valami fizikálisan legalább arra tudjam fogni hogy részegek voltunk. Egy idő után elfogadtam, hogy ez amellett hogy kétszínű és nagyon undorító dolog, teljesen felesleges. Csak hogy mivel abban a korban (ekkor 17) minden fiú kangörcsben szenved, és csak ez a beszédtéma ami engem nagyon érzékenyen érintett, folyamatosan b*sztattak hogy én még szűz vagyok de gáz, és teljesen elhanyagoltam őket. Ekkor kezdtem el füvezni hogy megváltoztassam magam, egy teljesen különb személyiséget alkotott nálam, aki teljesen gátlástalanul képes beszélni folyamatosan és tele van gondolatokkal. Ekkor még volt kivel azt is, csak ezt az oldalam meg gyorsan megunták, így azok a barátaim is lemorzsolódtak. Az iskola meg nálam szintén szánalom kategória, 4 évet jártam óvodába hiperaktivitás miatt, 9-et általánosba, ahol 7. osztályba 3 tantárgyból is megbuktam, és pótvizsga helyett inkább évet ismételtem. Új osztályba kerültem, ahol mindenki utált, beteg voltam és hiányoztam, és az akkori osztályfőnököm arról konzultált folyamatosan az osztállyal, hogy mit találjanak ki az igazgatónak hogy el tudjon távolítani onnan, ami magántanulói státusszal sikerült is arra az évre. 8. végére végülis jóban lettem velük, de ez is egy negatív pontja a saját életemnek. 2-es tanuló voltam mindig, így csak egy épületgépeszeti szakmunkásba vettek fel. Végigszenvedtem a 3 évet, megcsináltam a szakmunkásvizga írásbeli/szóbeli részét, de a gyakorlati nem sikerült, mert a külsős cég szart taníttatásomra ahol gyakorlaton voltam, és csak takarításra meg bontásra használtak. Próbálkoztam tanműhelyi oktatással a gyakorlati vizsgák előtt, de azok meg anyag/szerszám hiány miatt alig értek valamit, így az megint nem sikerült, de közben elkezdtem egy 2 éves érettségis osztályt, aminek alapfeltétele a szakma, és úgy voltam vele hogy a következő vizsga majd sikerül. Nem sikerült idén májusban sem, és most októberben sem, ezért kirúgtak az iskolából. Átjöttem estire, de a járvány ennek is közbe tesz mert egyedül nagyon nehezen tanulok, és a rövidtávú memóriám is nagyon rossz, ezért a magolás is nagyon nehezen megy. Ezek után csak nagyon kemény fizikai munkára lehetnék képes, de jobbkezes vagyok, amit egy hülyeség miatt szilánkosra törtem a csuklóm 12 éves koromban, ezért szarul is forrt össze és huzamosabb terhelés után iszonyatos fájdalom és bénulás érzése lesz rajtam úrrá, és végzettségek nélkül hogy önállósodni tudjak ahhoz feketén kell heti 6 nap 12 órát folyamatosan csinálni. Haragszom mindenkire. Gyűlölöm az embereket. A szüleimet is mert apám vert gyerekkoromban mindenért, anyámnak meg minden fontosabb volt rajtam kívül (mindezek ellenére világra basztak), és legszívesebben végeznék velük, a testvéreimmel is, mindenkivel akivel valaha találkoztam és ismert, hogy aztán magammal is megtegyem. Nem akarok létezni. A legfőbb vágyam hogy kitöröljem magam a létezésből, mások emlékeivel rólam együtt. Legszívesebben vissza mennék a múltba, hogy megakadályozzam hogy a szüleim megismerjék egymást. Melegségem révén alapból impotens vagyok, gyerekem sem lesz, örökbefogadási lehetőségeim meg ellehetetlenítik, mert akármennyire bunkón hangzik egy fogyatékos gyereket nem nevelnék fel. Az élet összes területén elbuktam, csak szenvedésre vagyok képes, és még a társadalom számara sem tudom hasznosítani magam, és magányosan is majd csak elhamvasztanak miután meghalt az összes rokonom, elszórnak és kész. Pszichiátrián kezeltek már, de semmire nem volt jó. Mindennap leszedáltak, annak ellenére hogy még agresszív sem voltam. Nem tudok már semmi iránt érdeklődést mutatni, bármit élveznék kényszeresen jön a negatív benyomás/kifogás gondolata miért ne, szinte keresem. Nem tudok már ismerkedni és barátokat keresni sem, a sajátnemem undorodik tőlem, ráadásul ha valaki huzamosabb ideig kedves velem beleszeretek és elkezdem kívánni is, az ellenkező nemnél az undorodás szintén fenn áll a másik részéről, és az alapellenszenv mert eltérek a normálistól. Ha lenne eutanázia, amit nem bírál mindenféle fas*ombíróság, hogy megengedik-e, akkor az lenne az életcélom hogy össze gyűjtsek annyi pénzt. Nem tudom annyira kiírtani az életösztönöm hogy vonat elé ugorjak, mert fájdalmat vagy stresszt sem akarok okozni itt pl. mozdonyvezetőnek, azoknak meg bánatot főleg nem, akik ezek után meg magukat ostoroznák hogy miért nem mentettek meg.

20F