Félek pszichiátriára kerülni, mert nem akarok lemaradni a tanulásba?

Nagyon rosszul érzem magam. Szavakkal nem tudom leírni, de csak az életen filozofálok, a miérteken. Úgy érzem nem vagyok elég jó, szinte nem vagyok semmi. Egy nagy semmi vagyok. Gyűlölöm, hogy sajnálkozom, miközben mások éheznek, és élni akarnak, de nincsen rá lehetőségük. Gyűlölöm, hogy nem vagyok az embereknek fontos, de azért mert csak magamon jár az eszem. Nem szeretem a levegőt, mert egyszerűen nem érdemlem meg. Nem akarok lélegezni, nem akarok itt lenni. Nem érdemlem meg. Annyian lennének akik élni akarnak, de nincs rá lehetőségük, én meg itt sírok, miközben mindenem megvan. Mégis úgyérzem semmim nincs. Bárcsak odaadhatnám az életemet egy olyannak, aki vágyik rá. Az egóm, a nyomorult egóm mégis élni akar. Nem tudom miért, talán mert ez az élet rendbje, de minek?

Mégis... Orvoshoz kell kerülnöm, különben nem tudom mit fogok csinálni. Egy szerencsétlen, önsájnaltató kudarc vagyok.

Ha orvoshoz megyek, valőszínűleg pár nap múlva már az ablakból bámulhatok a semmibe. A sötétségbe.

A jegyeimmel mi lesz? Teljesen lemaradnék, kimaradnék az egészből. Így is buta vagyok. Ha lemaradnék mi lennék? Így is levagyok maradva, nem akarok a föld alá süllyedni szégyenemben. A memóriám cserben hagy, nem számíthatok már a szervezetemre se. Senkire. Mindenki elhagy, mert arra nem vagyok képes, hogy szeressem őket. Pedig annyira szeretem, de nem tudom kimutatni, rájuk sem tudok nézni. Sokkal okosabbak és szebbek és emberibbek tőlem. Mindenki életét nehezítem. Itt is terjesztem a negatív gondolatokat, morcosan nézek mindenkire, de nem tudok máshogy. Megbántom vele őket, pedig nem akarom. Senkinek nincs szüksége egy ilyen emberre.