Miért lehetek ennyire egy elképzelt testvér megszállottja es hogyan kellene elfogadnom, hogy egyedül vagyok?

Nem tudom jó ötlet-e kiírni ide kérdést, láttam egy pár érdekes megnyilvánulást, na mindegy, meg akarom próbálni. Egyke vagyok es amióta az eszemet tudom, gyűlölöm a tényt...

Kiskoromtól kezdve extrém maganyérzettel élek(magányos is voltam) es folytonos nagyon megterhelő ürességérzettel(felnőttként kiderült, hogy borderline vagyok, ez ennek a tünete)és egész életemben a testvérben láttam a nem létező megoldást. Betegesen, extrém módon féltékeny vagyok mindenkire, akinek van testvére, pláne ha együtt utaznak/laknak/buliznak/számíthatnak egymásra. Amikor látom, hogy egy normális családba, normális szülőkhöz jön a masodik, harmadik gyerek, sírni tudnék a fájdalomtól és a féltékenységtől... Szinte mindennapos téma ez a fejemben, sokszor sírni is szoktam emiatt. Mivel vannak mentális problémáim, normális kapcsolatokat kialakítani sosem tudtam, párkapcsolatról szó sem lehet, ha valakinek kellene egy testvér, az én vagyok és azt is jelnek veszem, hogy nincs. Rengeteg direkt kicseszést kaptam az élettől, ez az egyik. Pont annak nincs, akinek a legjobban kellene. 95 százalékban mindig azt láttam magam korul, hogy az emberek rengeteget lógnak a testvereikkel. És ettől egyre lejjebb süllyedek. Ráadásul felnőttként véletlenül megtudtam, hogy lett volna egy testvérem, de az anyám úgy döntött, hogy nem akarja... nyilván ez volt az utolsó csapás... sosem fogom ezt feldolgozni.

Olyan szintű extrém magányban élek 26 éve, amit le sem tudok írni, az egykeség csak rátesz 100 lapáttal, a depresszióm, szorongásom miatt egy semminek érzem magam, úgy érzem a rossz családi helyzetemet csak egy testvér tudná megérteni. Egyszer elkezdtem a pszichoterápiát, úgy éreztem nem érdekli ez a téma, szóval nem is beszéltem róla többet.