Hogy lehet innen talpra állni? (kicsit hosszú történet, az életemet írtam le)

20 éves srácok vagyok, az elmúlt években félresiklott ez életem.

Születésem óta a szüleim (saját bevallásuk szerint is) túl féltettek és nagyon szigorúak voltak velem. Semmihez nem volt meg a bátorságom, az évek során minden önbizalamam eltűnt sajnos. Nagyon nehezen barátkoztam meg bár emberrel általános iskolában is, de ezek a barátságok nem voltak tartósak. Ha ki kellett valaki gúnyolni bármi miatt, mindig én voltam a célpont. Többször meg is vertek. Nem tudom miért, de nem mertem elmondani ezeket otthon. Még most is félek egy kicsit a szüleimtől. Rájöttem, hogy nincs mit tenni, szembe kell szállni azokkal, akik ellenem vannak. Elkezdtem edzeni otthon és a minden napos edzés és a serdülő kor meghozta az eredményét, már nem tudtak megverni, hiába akartak egyszerre többen is! Igyekeztem mindig kerülni a verekdést, az elején azért meg túl gyenge voltam, a végén azért mert tudtam, hogy nem tudnak már bántani. Csendes gyerek voltam, aki ha tehette nem beszélt. Nagyon szorgalmas voltam, nagyon sokat tanultam. Közel kettőszáz tanulmányi versenyen voltam és sose sikerült nyerni egyet se. Eddig az életben se nyertem sose semmit. Amikor meg lett volna az esélyem, hogy megnyerjek egy matek versenyt, amit suliban rendeztek, az egyik osztálytársam, akinek az anyja mindent kijárt (ő is ott tanított) egyszerűen kizáratott a versenyből, hogy ő nyerhessen! Már tudtam a pontszámokat, elhittem, hogy nyertem valamit több tucat elkeseredett próbálkozás után és akkor közölték, hogy sajnos kizártak a versenyből, és az a srác nyert, aki kizáratott. Ekkor meghalt bennem valami, máig nem tudom mi, de ez az első dolog, ami arról a szóról jut eszembe, hogy általános iskola.

Gimibe elmentem a megyeszékhelyre, egy osztálytársammal kerültem ismét egy osztályba de vele szinte semmilyen formában nem tartottam sose a kapcsolatot. Új emberek, újabb lehetőségek. Sajnos kaptunk az osztályba egy rakás tipikus újgazdag családból származó osztálytársat, akik nem is igazán vették emberszámba az elején a többieket. Végül egyész jól összekovácsolódtunk és létrejöttek máig tartó barátságok, az egyetlen igazi barátomat is innen ismerem. Itt megismerkedtem egy lánnyal, akibe szörnyen szerelmes voltam/vagyok. Sose tudtam, kölcsönös-e a dolog. Nagyon kiszámíthatatlan a természete. 4 éven keresztül szenvedtem, és értettségi bankett után elmondtam neki hogy tetszik nekem. El akart hívni egy baráti társasággal bulizni, ahol több srác is úgy érzett iránta mint én, és nem bírtam volna látni senkivel. Ezt elmodtam, neki. Azt mondta, hogy sajnálja, hogy így gondolom. Azután nem beszéltünk hónapokig. Születésnapomkor felköszöntött, azóta ritkán beszélünk, messengeren. Minden egyes beszélgetés kegyetelenül fáj vele és mégis azok a legboldogabb perceim. Nem jó ez az állapot, csak felemészt.

Egy éve elszenvedtem, egy súlyos sport balesetet, tudok rendesen járni, csak az is fáj és soha nem fog javulni a helyzet. Nagyon szeretek kézi labdázni, de a sérülésem miatt nem tudok, csak nagyon nagy fájdalmakkal és kockázattal, hogy tovább rontom a helyzetet. Ezt is elveszítettem.

Most itt vagyok az egyetemen. Nagyon nehéz. Távol vagyok az otthonomtól, minden ismerőstől, egyedül. Ez már a második évem. Egy év alatt kikopott az évfolyam 70%-a! Nincsenek barátaim itt se. Egyedül nagyon nehéz az egyetem. Sose voltam tagja egy baráti társaságnak se, mindig csak éppen, hogy megtűrtek maguk körül az emberek. Elkaptam a koronát, nagyon beteg voltam és még most se sikerült felépülni teljesen! Sok mindenből le is maradtam az egyetemen, nem győzöm pótolni. Ha csak bele gondolok mi vár rám munka, legszívesebben elsírnám magam!

Pár napja halt meg a cicám és a kutyám. Sokáig voltak velünk és tiszta szívemből szerettem őket! Én nagyon ragaszkodó típus vagyok! Nekem még egy radír is nagyon sokat jelent, nem hogy Ők! Teljesen magam alatt vagyok. Ez indított el egy olyan összeomlást az életemben, ami nem tudom hova fog vezetni.

Végig gondoltam, mi az amire azt mondom, hogy jól sikerült az életben és büszke vagyok rá! Semmit nem találtam. Üres az életem. Évek óta nem tudok aludni jól. Mindig addig nézem a tv-t, vagy nyomkodom a telefont, amíg be nem alszok. Ez olyan hajnal 2-3 órát jelent, reggek meg kelni kell 7-kor. Az évek alatt testileg és lelkileg is kimerültem teljesen. Ha csend van akkor úrrá lesz rajtam a rettegés! Folyamatosan félek vlamitől, de nem tudom mitől! Nem látom magam előtt azt a célt amiért érdemes lenne ezt az egészet folytatni. Újabban szomorú és letört embereket szoktam megnevettetni és jó látni azt az őszinte örömöt. Viszont minden egyes nevetés fokozza az én keserűségem. Kívülről egy vidám emberke vagyok, belül viszont egy megtört lélek. Több volt a szomorúság az életemben mint az öröm! Lehet ezen még egyáltalán változtatni, hogy normális életem legyen? Érdemes folytatni?

Köszönöm, ha végig olvastad!