Mi a teendő, ha az a gyanúm, hogy autista/aspergeres vagyok?

Mivel Magyarországon nem elérhető gyakorlatilag semmi "tanfolyam" felnőtt autistáknak, aspergereseknek, ezért hagyd a fenébe.

Más lenne, ha a gyerekedről lenne szó, nekik még tanítanak módszereket az ilyen problémák könnyebb leküzdésére, de felnőttként nem érdemes diagnosztizalatatni.

Legjobb megoldás egy pszichológus lenne elbeszélgetni a problémáidról és esetleges megoldást ésvagy terápiát találni. Ha nincs pénzed magánra, van támogatott is, kezdésnek az is jó lesz.

Ha hivatalos diagnózist akarsz, akkor azt az Auzitmus Alapítvány csinál, de arra készülj, hogy több, mint egy évet várnod kell, mire bekerülsz. És ha még diagnosztizálva is leszel, a megnyugtatáson kívül nem mész túl sokra vele. Bár ha pesti vagy, akkor (úgy tudom(!!!)) ellátást is kaphatsz képzett pszichológustól.

Ezeket feltételezve, ha felnőtt vagy. Ha nem felnőtt vagy, akkor azért több a lehetőséged, mivel több helyen is foglalkoznak ilyennel az országban. De ott is elsősorban a pszichológust javasolnám, akár iskolásat, TB-set, vagy magánt. Szülővel se ártana elbeszélgetni, ha ez lehetséges (értsd: nem halott, nem olyan a kapcsolatotok, hogy hétvégente agyonver, stb).

Az autizmus és az asperger szindróma ennél sokkal bonyolultabb betegség.

Szerintem te csak zárkózott vagy, semmi más bajod nincs. Ha tudnád mennyi ilyen ember van és élnek boldogan. Ez nem betegség. Menj inkább kommunikációs tanfolyamra, ott helyzetgyakorlatok vannak a gyakori szituációkra.

Egyébként két autista kisgyereket ismerek, kicsi korában egyik sem tudott beszélni, az aspergeres 14 évesen már tud köszönni és néhány mondatot beszélni. De most is pelenkázzák.

Sheldonról sosem mondták ki a filmben, hogy autista .

Ha nem ragaszkodsz a formális diagnózishoz, tehát nem muszáj hogy pecsétes papírod legyen róla, akkor a legegyszerűbb egy pszichológust felkeresned, aki valamennyire szakosodott erre a területre, és megkérdezni, hogy őszerinte is aspergeres vagy-e. Ez relative gyors és egyszerű út. Sok felnőttként diagnosztizált autista írja, hogy nekik segített ez a fajta "bizonyosság".

Kezelés vagy ilyesmi szempontjából viszont tényleg nincs jelentősége. A pecsétes papírral - gondolom súlyos esetben - talán megváltozott munkaképességűnek számítasz, így esetleg könnyebben kapsz munkát. De ebben nem vagyok biztos, és gondolom amúgy sem vagy súlyos eset. Amit inkább csinálni érdemes, hogy utánaolvasol a dolgoknak. Ha tudsz angolul, ajánlom a Reddit autizmus és asperger szekcióit ( [link] , [link] ) Vannak jó könyvek is, blogok, érdemes olvasgatni.

Ez két dologra jó. Az egyik, hogy valószínűleg neked is sok olyan problémád van, mint más aspergereseknek (ez amúgy akkor is igaz, ha egyébként a diagnosztikai kritériumokat nem ütöd meg). Hogy hogyan lehet ezekkel együtt élni, arra találhatsz ötleteket.

A másik, hogy bizonyos problémákat segít tudatosítani és elfogadni, és utána ezekkel együtt tervezni. Nekem például ilyen volt az óratartás utáni fáradtság. Évi néhány (mondjuk 5) órát szoktam tartani önkéntesként az egyetemen, ahol én is végeztem. És utána olyan leszek, mint a mosott rongy, de még a másnapom is pocsékba szokott menni. Mindig azt hittem, hogy ez csak a gyakorlat hiánya (10 éve tanítok...) vagy hasonló. Aztán a redditen olvastam, hogy ez tipikus aspergeres dolog. Szóval nem valószínű, hogy elmúlik, arra kell számítanom, hogy legközelebb is ez lesz. Magamtól ez valahogy nem tudatosodott. Azóta úgy vállalom el ezeket az órákat, hogy hozzászámolom a "másnapot" is.

Utolsó és Kérdező ! Miért kell bele beszélni, hogy autista? 30 évvel ezelőtt senki sem hallott itthon autistákról. Aspergerről meg különösen.

Ez valami divat, mint a gyerekek sni meg hiperaktív besorolása.

Nekem van olyan ismerősöm, aki pszichológus és a sárga csillag után kivette és átvitte egy másik iskolába a gyereket, ahol nem lett sni-s a szerencsétlen.

#7: a kérdező érzi úgy, hogy esetleg autista, és szeretne választ kapni. Sok autista mondja azt, hogy neki segített a diagnózis. Segít az önelfogadásban, tehát azt elfogadni, hogy én más vagyok, és ahelyett, hogy a megváltoztathatatlan személyiségjegyeim ellen folyamatosan küzdve neurotipikusnak próbálok tűnni, inkább valami hasznosabb dologra fordítom az energiáimat. Azt a kérdező tudja, hogy mennyire vannak ezzel kapcsolatos, az életét nehezítő problémái - de ha vannak, akkor mindenképp érdemes ezekkel foglalkozni, akkor is, ha nem autizmus az oka.

30 éve is voltak autisták, csak senki nem állapította meg, hogy azok. Ők maguk sem tudták. Szerencsés esetben toleráns családban nőttek föl, nem alakultak ki súlyos önértékelési problémáik, aztán valami nekik passzoló szakmában el tudtak helyezkedni minimálisra szorítva a társas érintkezést, és úgy nem szenvedtek annyira. Rossz esetben nem, és súlyos önértékelési zavarral, szorongva, depressziósan tengetik a napjaikat.

Ha eléggé érintett valaki az autizmusban, akkor a sárga csillagot nem a diagnózis során fogja megkapni. Hanem akkor, mikor kiközösítik az óvodában, majd az iskolában, a középiskolában és az egyetemen is. Amikor nem érti, miért kezdett vele el ordítani a tanár minden előjel nélkül (mert nem volt képes leolvasni a tanár arcáról az előjeleket). Meg amikor állandóan fáradt amiatt, hogy 7/24-ben igyekszik a neurotipikusság maszkját fönntartani. Ha enyhébben érintett, akkor pedig rajta áll, hogy sárga csillagnak tekinti-e a diagnózisát. Önismereti szempontból mindenképp hasznos.

30 évvel ezelőtt csak az Autizmus Kutatócsoport diagnosztizálta az autizmust, és tartott fenn terápiás csoportokat autista gyerekek és fiatalok számára.

Ha olyan volt az óvodai csoport vagy osztály, akkor hülyének tekintették, és kiközösítették az autistát, aki nem tudta, mi vele a baj.

Úgy tudom, hogy régen mindenkit kisegítőbe tettek, aki kilógott a sorból.

A kérdező szerintem nem ilyen, az autisták nem képesek ilyen gondolatokra. És leginkább nem tekintik betegségnek az állapotukat.