Elérkeztem az életemnek abba a szakaszába, hogy semmi sem érdekel. Nincs, ami miatt úgy érzem, hogy érdemes lenne élni. Fáradtságot érzek. Nincs erőm semmihez. Nincsenek céljaim, mert túlságosan kimerítő elérni mindent. Belefáradtam a létezésbe, legszívesebben kikapcsolnám magam örökre. Feleslegesnek érzek mindenféle küzdelmet, mert a végén úgy is meghalok. Úgy érzem, hogy ezen már nem lehet segíteni, mert végleg belefáradtam az életbe.
Most vertem szét 1-2 dolgot a szobámban mert idegbe jöttem az élettől. Osztom a gondolataidat.
2020. szept. 28. 11:57
Hasznos számodra ez a válasz?
2/8 anonim válasza:
Nem fog végleg így maradni. Egy nap majd meghalunk, de a többi napon nem. Nem szórakozni születtünk a Földre, hanem küzdeni, küszködni, tapasztalni.
Bőgd ki magad, aztán tápászkodj fel a földről, mosd meg az arcod, és menj tovább. Mindenki ezt csinálja nap-mint nap.
2020. szept. 28. 12:05
Hasznos számodra ez a válasz?
3/8 A kérdező kommentje:
Ez a baj, hogy a többség ezt csinálja. Sajnálom, hogy nem szórakozni születünk ide, hanem küzdeni, fájdalmakat átélni, sírni. Teljesen érthető. Olyan sok értelme van megszületni ezért. Milyen jó lelkűek azok, akik tudatosan gyereket vállalnak azért, hogy az a szegény küzdjön azért, hogy végül meghaljon.
2020. szept. 28. 12:17
4/8 Phoney válasza:
Kezdetnek men mindegy, hogy 25 vagy 60 évesen kérdezed... általánosságban annyit lehet mondani, hogy ez az állapot adott életszakaszok végén jelenik meg, amikor már nem működik többé az, ami korábban voltál, azaz semmi se jó, ami eddig jó volt. Minden életszakaszhoz fel kell nőni, ez még az öregkorra is igaz; a személyiségfejlődés nem ér véget a felnőtté válással (és a felnőtté válás sem jön el automatikusan sem a felnőtt korral, sem a felnőtt életvitellel). Nagyon sokan pl. attól szenvednek, hogy gyerek/serdülő személyiséggel kell "felnőttként" élniük, és ezért minden erejüket felemészti a kompenzálgatás.
Azok maradnak ilyen állapotban végleg, akik valamiért képtelenek a továbbfejlődésre. Ennek többéle oka lehet, pl. kulturális hiányosságok, kisebb-nagyobb mentális zavarok, élhetetelen nihilista világkép, stb.
2020. szept. 28. 12:19
Hasznos számodra ez a válasz?
5/8 A kérdező kommentje:
Nálam szerintem az élhetetlen nihilista világkép az egyik oka.
2020. szept. 28. 12:26
6/8 anonim válasza:
Ez az élet. Az a gond, hogy szeritem mi depressziósak látjuk tisztán a helyzetet. Hogy is lehetne élvezni egy ilyen dolgot, mikor úgyis tudjuk mi lesz a vége? Plane ha valakinek több mentális problémája is van. En azt nem értem, aki rendben van az élet szerkezetével es csak úgy csendben megöregszik, majd várja a véget. Az egyetlen dolog, amit szeretek, az az alvás. Nagyon megértelek.
2020. szept. 28. 12:33
Hasznos számodra ez a válasz?
7/8 anonim válasza:
Teljesen egyetértek a 6-ossal. Én nem tudok kikapcsolni és elfelejteni gondolkodni, csupán élvezni azt amit csinálok mint régen. Már valamiért nem megy, mivel nem tudom az objektív értelmét. A szememben aki tényleg boldog, azt irigylem, de elképzelni nem tudom hogy lehet elfeledkezni a valóságról tartósan. Mert enélkül sajnos nem megy. Hinni kellene valamiben, de ha meg tudom hogy az csak hit és nem a valóság, akkor nem megy. Ezzel az ellentmondással se tudok mit kezdeni és végképp nem értem hogy akiknek megy, miért képesek rá.
2020. szept. 28. 19:24
Hasznos számodra ez a válasz?
8/8 anonim válasza:
Én is folyton szomorú vagyok, pedig nem szeretnék az lenni, mert sokkal jobb vidámnak lenni :) Igen, egyszer vége lesz. Két választás van,(A) addig vidámnak lenni és nevetni (B) szenvedni és vegetálni.
A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik. Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!
válasza:
válasza: