Van valaki a válaszadók közt, aki bipoláris zavarban "szenved"?

"Aki egyszer azt megtapasztalta, megadna bármit, hogy soha többe ne kelljen olyan állapotban lennie. Egy leírhatatlan pokol."

Tökéletes megfogalmazás. A klinikai depressziónál rettenetesebb állapotot nem tudok elképzelni, inkább meghalok.

A mánia (pontosabban nálam hipománia) nekem abban segít, hogy elkezdjem építeni az életem (amire a depresszióban teljes mértékben képtelen vagyok). Pl. mániásan jelentkeztem egyetemre, kezdtem el a jogsit, nyelveket tanultam, szóval hirtelen mindenre képesnek éreztem magam. Nyilván ezeknek a döntéseknek a hatásai a jelent is érintik, ami okoz komoly gondokat is. Pl. most nagyon nehéz dolgom van az egyetemmel, mert nem vagyok mániás, inkább eutímiám van, így már nem olyan izgalmas a tanulás. Rettegek, hogy hirtelen nagyon mély depresszióba esek, mert akkor borítékolom, hogy ki fogok iratkozni... Viszont a mánia kezdeti szakasza nálam olyan, hogy irreális terveket szövök, meggondolatlanul döntök, ami nyilván sokszor jobban árt, mint használ. Attól is lehet szenvedni, pl. mert túl sokat beszélek, nem figyelek a való életre, hanem elmerülök egy álomvilágban. Amikor már kezd leülepedni, akkor érzem, hogy visszaszállok a földre, mégis van kedvem tenni-venni.

Gyógyszert már próbáltam (antipszichotikum), de már egy tabletta bevétele után iszonyatos hányingerem támadt, illetve napi 17 órát aludtam tőle, így megfogadtam, hogy azt soha többet.

Szóval a mániát lehet használni jó dolgokra is, csak aztán tudni kell viselni a következményeit az akkori döntéseknek.

24/L (Bipoláris II.)

Erre a kérdésre kedvem támadt válaszolni.

4 éve diagnosztizáltak bipoláris zavarral és borderline személyiség zavarral. Igaz 12 évesen sikerült leírnom a naplómba a bipoláris zavar konkrét definícióját, de abban az időben a pánikbetegségem és a generalizált szorongás jobban előtérbe került, így ezzel nem lett foglalkozva.

Utólag vissza gondolva az útra, egészen más fényben tűnik minden. Mindig szerelmes voltam, olyan mélyen igazán, nyílván viszonzatlanul ami - igaz akkor még nem tudtam hogy miért - de úgy rángatott egy hullámvasúton ahogy ez a nagy könyvben meg van írva, napi szinten csúszkáltam a meg akarok halni és a nem lehet csodálatosabb az élet érzések között. Valahol utólag olyan filmbelinek érzem az egészet, a családom teljes káosz volt, nem igazán kaptam igazi fizikailag kimutatott szeretet (ugye ez kifejezetten inkább a bpd kiváltója), de néha viszont legalább tévedésből pár óra félig szerettek, és akkor azt éreztem én vagyok a világ legboldogabb embere, majd mikor megszűnt önkívületi állapotban zokogtam a szobám sarkában és nem tudtam magamról a fájdalomtól.

Na és mindezzel oda szeretnék kilyukadni, hogy a diagnózisom évében már pár éve buliztam egy olyan munkát végeztem ami az álmom volt, de olyan feszített tempóban ment ami nem emberi, újabb és újabb szerelmekkel találkoztam, egyedül laktam, szóval olyan triggerekkel vettem körbe magam aminél már nem kaptam levegőt mikor elkezdtem zuhanni. Masszívan ráfüggtem a nyugtatókra, ordítottam belülről a fájdalomtól, ekkor kértem segítséget. Antidepresszánsokkal fél év alatt elhoztam magam a nyugtatóról (napi 5mg frontin), idővel megkaptam a lamolepet a bipolárisra is.

Ez idő tájat megismertem egy fiút aki kapcsolatot szeretett volna tőlem, és én is kedveltem (habár ugye a gyógyszerek miatt összehasonlíthatatlan volt az érzés azzal amit előtte éreztem), a munkámban nagyon produktív lettem, tanultam is közben, lecsillapodtam, kirándultam, terveztem.

Csak, hogy képtelen voltam azonosulni önmagammal, mikor nem a párommal voltam, a régi naplóim olvastam és hiányzott a menny és a pokol is ami addig 22 évig voltam.

Egy évig tartott ez az állapot mikor munkámon belül egy másik csapathoz kerültem, akik felébresztették bennem a vágyat a bulik csapongás és egyéb káros dolgok irányába.

Egyre többet ittam újra, mivel gyógyszerre nem szabadott, ki hagyogattam egy-egy szemet, majd szakítottam a barátommal, letettem a gyógyszert és kezdődött minden előről, pusztítottam körül, de tudtam hogy ez én vagyok. Szóval nekem valahogy ez a pozitív hogy ami rossz is legalább én vagyok. Biztos ha előbb kezelik más, mert nem így szilárdul meg az önképem, nem tudom.

Most jó pár hónapja újra kezdek besokkalni, terápiára még járok, ahol abban maradtunk hogy amíg bírom megpróbálom tartani a kontrollt gyógyszerek nélkül. Ideig óráig ment is, aztán jöttek a triggerek és elfáradtam.

Ez egy ördögi körforgás főleg ha vagy annyira beteg, hogy szereted a betegséged, szóval ez ilyen.

Na ez így most kibukott egy egész estés sírás után, mikor megint rájöttem hogy nincs bioritmusom plusz megint viszonzatlan érzésekbe futottam bele.

24/L