A depresszióból érdemes a maladaptív álmodozásba menekülni, vagy csak meg nagyobb károkat okoz?

Én is hajlamos vagyok az ilyesfajta álmodozásra (a kedvenc regényhőseimmel főleg). Elsősorban számomra azért probléma, mert ez egy mindig kéznél levő pótcselekvés. A telefont el tudom tenni messzebb, a facebookot le tudom tiltani a gépemen. De a fejemet nem tudom félretenni.

Az egyik lényeges dolog, amit megfigyeltem, hogy ha valami siker ér, akkor pár napig megszűnik ez az egész. Például a diplomavédésem után három napig eszembe is alig jutott, és ha mégis, akkor nem jelentett élvezetet a történetek továbbszövése.

Ezután elkezdtem gondolkozni azon, hogy mégis milyen igényemet elégítem ki ezzel az egésszel. Gyanús lett, hogy ez igazából egy tünet. Úgyhogy elkezdtem megfigyelni a saját történeteimet: mi történik velem ott, ami a való világban nem? Egy hintem már volt, hogy az olyasfajta sikerélmények, mint a diploma megszerzése lehet ilyesmi.

Szépen lassan rájöttem, hogy micsoda megfelelési kényszer ül rajtam (óvodás koromból is vannak már ilyen emlékeim). Mindezt abból, hogy mikről álmodozom. Az elmúlt években ebből elég sokat sikerült leépíteni. Még mindig szoktam álmozodni, de most már kevesebbet, általában kordában tudom tartani, és azt is arra használom, hogy a saját érzelmeimet, érzelmi igényeimet jobban felismerjem.

Néha ez nagyon konkrét, például egyszer több napig folyamatosan összebújás szerepelt az álmodozásaimban. Míg végül rájöttem, hogy a túl sok munka, stressz stb. miatt nem értünk rá összebújni a férjemmel (ne szexre gondolj, csak egymás ölébe ülni, ölelkezni stb.). Fél óra alatt sikerült is megoldani a helyzetet. Az álmodozáson kívül másutt nem is tudatosult bennem, hogy mi a probléma.