Mi lehet a bajom?

Előre is elnézést kérek a hosszú szövegért, de részletesen szeretném leírni, hogy mi a jelenlegi helyzet. 4 hónapja elmentem pszichiáterhez, aki azt állapította meg, hogy kevert szorongásos depresszióval küzdöm a sok öngyilkossági gondolat/ kísérlet miatt. Ez már eleve meglepett, de úgy voltam vele, hogy biztos tudja a dolgát. A gyógyszerek nem hatottak, a dózisom emelkedett. Amikor kezdtem volna megnyílni neki, konkrétan nem is figyelt rám, felírta a gyógyszeremet és elküldött. Onnantól éreztem, hogy ez így nem jó, miután be akartam szedni az összes antidepresszánst, amit felírt nekem. Szóval ha valaki tudja, hogy mi lehet ez, esetleg magán vagy valamilyen családtagja is ezzel küzd, kérem segítsen. A történetem a következő: Egész kiskorom óta nagyon sok bántódás ért az életben, mint fizikai, mint verbális. Anyukám soha nem foglalkozott velem, inkább bulizni járt, minthogy otthon maradjon velem. Engem lefektetett aludni, és elment az éjszakába. Hozzátenném, hogy 8 éves voltam, és senki sem vigyázott rám. Nagyon idegbeteg a mai napig. Ha valami nem úgy van ahogy ő akarja, akkor rögtön fenyegetőzik vagy bézár(t) a házba 1 hétre telefon nélkül. Miután begyógyszereztem magam 2x is, azt mondta, hogy nem fog eljönni a temetésemre ha megölöm magam, mert szégyenkezne miattam. Abban az időben el kezdtem beszélni magamba (8-12 éves koromig). Nagyon sokszor volt/ van olyan, hogy valakit direkt bántok (szavakkal) és élvezem, közben mindig nevetek vagy mosolygok. Ezek után pedig ha már egyedül vagyok és csak rágondolok, hogy miket mondtam a páromnak vagy anyukámnak, rögtön elkezdek sírni. Olyankor öngyilkossági gondolatok keringenek a fejemben, mivel elképesztően gyűlölöm magam. Eltaszítom a saját páromat. Nem engedem, hogy megsimogasson, mert rögtön kiráz a hideg. Ha meg akar csókolni elhúzom a fejem. És egyszerűen a testem, mintha külön életet élne, a lelkem pedig közben sír és könyörög, hogy ne tegyem. Amikor ilyeneket csinálok, akkor abban a pillanatban “utálom” magam. Ez azt jelenti, hogy ha már csak belenézek a tükörbe idegrohamot kapok, szólok a páromnak, hogy most hozzám se szóljon, és csapkodom összevissza. És van az, amikor minden rendben van és a legszebb embernek érzem magam a földön (ez általában kevesebb ideig szokott tartani) ilyenkor olyan mintha egy nárcisztikus személyiség lennék, de olyankor pedig azt érzem, hogy a világ taszít el magától. Olyankor nem érzem a párom szereteték, konkrétan olyan, mintha utálna engem. Viszont amikor én taszítom el magamtól akkor teljesen megfordul ez az egész. Egyszerűen olyan, mintha be lennék zárva a saját testembe, amit nem tudok irányítani. Dührohamaim vannak rendszeresen, amiket nagyon nehezen folytok el, mert olyankor törnék-zúznék, elképzelem, hogy kivel mit tennék abban a helyzetben. Ha valaki tudja, mi ez kérem írja le. Nagyon hálás lennék érte!