Van valaki skizotip szemelyiségzavarral ?

Mindenféle, teljes káosz van a fejemben. A legtöbb gondolatom azzal kapcsolatos, hogy a valóságot nem élem meg valósnak, ezt pedig az agyam furcsa ötletekkel próbálja megmagyarázni (pl. hogy már meghaltam, vagy élet-halál között vagyok, és azt amit ,, élek " csak képzelem). Emberek között mindenkiről azt gondolom, hogy rosszat gondol rólam, ezért elég bizalmatlan is vagyok néha. Egyszerűen az agyam által kreált világban élek, az agyam által kreált előélettel, történetekkel és szemléletmóddal. Viszont ez kettős, mert én tisztában vagyok a gondolataim valótlanságával, de mégsem múlnak el.

A neten lehet olvasni, hogy a betegségre jellemző a mágikus gondolkodás, és a verbális hallucináció, de ezek rám nem jellemzőek.

Hát elvileg nem gyógyítható, de talán bizonyos tünetein lehet valamennyire javítani. Például amikor több hétig, hónapig ki sem mozdultam, akkor utána kegyetlenül rosszul lettem, viszont amikor rá voltam kényszerítve, hogy állandóan emberek közt legyek, és egész nap be voltam táblázva, akkor nagyon visszaszorult ez az egész betegség (mert nem volt időm agyalni sem). Ahogy telik az idő, nő a valószínűség, hogy feltalálnak valami szert, ami elmulasztja ezt a szörnyű állapotot. Amiket leírtál azok egyébként rám is igazak, én is mindig agyalok mindenen. Ha új helyre megyek, például egy új fodrászhoz, akkor első alkalommal nagyon leblokkolok, nehezen nyílok meg, mindenhez hozzá tudnék szólni elméletben, de amikor ott vagyok, akkor sosem jut eszembe semmi, a szorongás foglyul ejt. Aztán persze amikor mondjuk már valamennyire megismerem az embert, akkor rájövök, hogy nem is olyan rossz, mint gondoltam. Viszont én minden egyes emberhez eleve úgy állok hozzá, hogy biztosan gonosz, lenéz..stb, és ez szerintem nagyon meglátszik a viselkedésemen. Ha valaki rámnéz az utcán, egyből azt hiszem, hogy azért teszi, mert lenéz vagy ilyesmi, ha valaki nevet körülöttem, akkor azt hiszem, hogy rajtam.

Próbáltam már változtatni ezen a felfogásomon, de sikertelenül (belegondoltam, hogy én se nevetek ki senkit, és nem azért nézek rá más emberekre, mert lenézem őket).

Szerintem mindenképp érdemes felkeresni egy terapeutát. A félelem a lenézéstől, elítéléstől lehet másnak is a tünete. A személyiségzavarok általában nem egyedül fordulnak elő, hanem legtöbbször komorbid formában jelennek meg. A szkizotíp+elkerülő, szkizotíp+kényszeres kombó, a szkizotíp+borderline és még a szkizotíp+antiszociális a leggyakoribb komorbiditások.

Jobb, ha teljeskörű kezelést kap az ember.

Nekem kezelés alatt álló borderline személyiségzavarom van, szkizoid és szkizotíp adaptációkkal. A gyógyulás nem egyszerű, de nem is lehetetlen. A valódi személyiséged ott van benned, egy megfelelő terapeutával elő is lehet bogarászni, viszont ehhez sok fegyelem és önszorgalom kell. Tulajdonképpen átprogramozod a rosszul összeforrt identitásod, és az eredeti fog egyre erőteljesebben megnyilvánulni, később pedig már magadtól keresed azokat a lehetőségeket/kapcsolatokat, amelyek segítenek visszaintegrálódni a valóságba.

Az én fejemben, ha a szkizotíp zavart nézzük, ez van: pszeudo-hallucinációk (leginkább szenzoros, a testemen érzem, mintha valaki fogdosna), azért pszeudo, mert tudom, hogy nincs valóságalapja annak, amit abban a pillanatban érzékelek. Attól félek, hogy szellemek vannak a lakásomban, néha érzem is, bár teljesen elutasítom, még elvből is, ennek a létezését. Ha meglátok valamilyen állatot, úgy érzem, hogy a végtagjaim átváltozhatnak olyanná, amilyen az adott állatnak van épp, és bár tudom, hogy mindez nem reális, mégis attól félek, hogy behallucinálom. Állandóan attól félek, hogy követnek, meg akarnak ölni, néha többször hátra kell fordulnom, hogy megbizonyosodjak arról, vajon figyelnek-e. Halálos fenyegetést érzek egy gonosz erőtől, ha nem érintek meg valamit 20x, amikor stresszes szituk alatt vagyok.

Általában sikerül figyelmen kívül hagyni ezt az őrületet és teljesértékűen élni a mindennapjaimat. Nem adok ennek semmilyen teret, így a háttérbe szorul.

Ami a szkizoid tüneteket illeti: az már inkább pozitív módon van jelen az életemben, valamennyire büszke is vagyok, illetve szeretem a szkizoid tulajdonságaimat. Független és sikeres vagyok a magánéletemben, bármilyen érzelmileg megterhelő szituációt jól kezelek, könnyen továbblépek rajtuk. A racionális és pragmatikus jellemvonások nagyon hangsúlyosak, kreatív + fantáziadús tudok lenni. Van persze sok hátránya is, talán ami a legjobban zavar, az az érzelmek kifejezésének a nehézsége. Egész életemben meg kellett őket játszanom, mások fájdalmának átérzése egy mission impossible tud lenni, pedig legbelül empatikus vagyok, ami megnyilvánul testi tünetekben is, pl. elkezdek remegni, a gyomromban erős szúrást érzek, de maga az érzés saját magam számára elérhetetlen marad.

A borderline személyiségzavar pedig pont az a zavar, amire a legkevésbé vagyok büszke, hiszen egyébként is démonizálva van a társadalom által. Na most, “szerencsére” én nem az a klasszikus borderline szindrómás ember vagyok, hanem az ún. csendes borderline.

“Miért nem reagál az üzenetemre? Valami rosszat írtam? Talán úgy lát engem, mint két évvel ezelőtt abban a buliban, ahol nagyon összevesztünk. Nem láthat gyengének. Írnom kell neki. Nem, nem szabad. Szánalmas vagyok. Erős egyéniségnek kell lennem, hiszen amúgy minden joga megvan ahhoz, hogy elhagyjon. Megpróbálom kibírni, hogy nem írok neki. De jaj, hogyan viseljem el, hogy nem reagál még mindig? Muszáj megkérdeznem, hogy rendben vannak-e a dolgok.”

Állandóan szépnek kell lennem, ha nem, akkor úgy érzem, eldobható vagyok. Sokat hazudok, hogy szépítsem az elég tragikus múltú élettörténetem, pl. volt hogy hazudtam a koromról és a nevemről is. Nem vagyok erre büszke, de akkoriban még nem érdekelt.

Sokszor érzem magam bűnösnek, zsigerből hiszem azt, hogy a másik embernek van igaza, mintha én egy alárendelt semmirekellő lennék. Könnyen manipulálható voltam, most “csak” mazochista vagyok, amihez az önbántalmazás kapcsolódik. Bár én az indulataimat elfojtom, a munkámban élem ki az összes belső feszültséget. Impulzív falásrohamaim vannak, és rengeteg pénzt el tudok költeni, annak ellenére, hogy tudom, hogy nem jut arra az adott dologra. Pl. nem tudtam a rezsimet kifizetni, kértem egy kis haladékot, de azért 20 ezerért képes voltam venni egy gyönyörű ruhát.

A szorongásokról és a sorozatos pánikrohamokról nem is beszélek.

Féltékeny vagyok és kisajátító. Ennek ellenére úgy élem a mindennapjaimat, hogy elfojtok magamba minden ilyen káros érzést, csak azért, hogy megfeleljek a környezetemnek és ne érjen kiközösítés. Innen ered a “csendes borderline” elnevezés. Mert bár kívülről senki nem mondaná meg, hogy szenvedek, sőt a borderline ellentéte lehetnék, belül minden éles fájdalommal átjár.

Amióta terápiára járok, kb. 5 éve, azóta kb. jól funkcionálok. Úgy érzem, hogy megfelelő kontroll alatt vannak ezek a zavarok.

De még egyszer hangsúlyozom, ehhez fontos a terápia.