Egy skizotípiás személyiségzavaros embert meddig lehetséges elviselni?

Van egy nagyon régi gimis osztálytársam, akibe már a megismerkedésünk idején beleszerettem. A skizotípiás emberek nagyon furák- leginkább Willy Wonka karakterére hasonlítanak. Amennyit utána olvastam, hogy megértsem a tüneteket, hogy valahogy elviseljem, minden stimmelt. (Ettől még hivatalosan is így van: nárcisztikus-borderline személyiségzavara van skizotípiás tünetekkel). Szeretnek metaforákban beszélni, nem igénylik az intim kapcsolatokat, egy-két ember kivételével, azokhoz viszont extrém módon kötődnek, gyakran elvontak, furák, kicsit gyerekesek, de helyesebb úgy fogalmazni, hogy másak, mint a többi ember. Azért szerettem rögtön bele, mert megfogott a szentimentális gondolkodásmódja, ami sokszor keveredett az abszurd gondolatokkal. Nehezen tudott ismerkedni, de mi már aznap legjobb barátok lettünk. Fokozatosan alakult ki a kötődés, mégis mintha az első pillanattól kezdve szerettük, elviseltük, megértettük volna egymást. Én alapjáraton egy hiperempatikus borderline személyiség vagyok (félig-meddig felépülve), tehát mellettem safeplace-ra talált. Nyilván kiközösítették a többiek, mondván “fura”, én viszont úgy ápoltam őt a világával együtt, mint akinek ez a kötelessége. Össze voltunk nőve, nem nagyon volt szükségünk más emberekre, ő aszexuális is, ezért nem alakult ki szexuális kapcsolat közöttünk. Egy idő után viszont megpróbálkozott beilleszkedni, ami egyébként teljesen oké, próbált másokkal is barátkozni, hogy elfogadják őt, de én ezt a kialakuló borderline-ommal úgy értelmeztem, hogy el fog hagyni, és kész vége. Úgyhogy én hagytam el őt, közben reméltem, hogy ő megakadályozza ezt. De nem ezt tette, valószínűleg ő is elhagyásnak értelmezte, és tény, hogy cserben hagytam, viszont azóta ehy mondatot nem beszéltünk. Ennek már lassan több, mint 10 éve. A napokban viszont bejelölt facebookon. Az van, hogy azóta megállás nélkül beszélünk. Ugyanolyan elvont, csak sokkal instabilabb, brutálisan magányos, és azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen, aki mellett valaha is biztonságban érezte magát. Le akartam rázni, mert nem akartam a kiegyensúlyozott életemet lerombolni, ígyis éveken át tartó terápiával sikerült feldolgoznom a károkat, amit okozott a vele való kapcsolatom. De nem tudom elengedni, még mindig ugyanúgy szeretem, sőt van az mondás hogy “egymásnak vannak teremtve”, ami ránk abszolút illik. Továbbra is azt érzem, amit egy évtizede is, hogy ott akarok mellette lenni, segíteni neki a szociális helyzetekben, a kapcsolatok fenntartásában, mert elképesztően fájdalmas azt látni, mennyire szenved a magánytól. Ugyanakkor azt érzem, hogy nem tenne nekem jót ez a kapcsolat, mégsem tudom elengedni... ennyi év után sem. A barátaim tudták, mennyire esszenciális szerepe volt az életemben, rögtön irigykedtek, hogy ők is akarnak ilyen romantikus történetet. De az érem másik oldalán a fájdalom, a félelem és a sötétség van. Továbbra sem átlagos, továbbra is az abszurd világában él, amit én elfogadok és ismerek annyira, hogy helyreigazítsam a gondolatait, ami számára a legnagyobb segítséget jelenti a boldoguláshoz. Nem tudom, mit tegyek... Szeretem, és nem vagyok benne biztos, hogy valaha is érteni vagy szeretni fogja őt így bárki. De tényleg nem tudom, mit tehetnék. Akinek volt tapasztalata már ilyen személlyel, megköszönnék minden tanácsot vagy személyes sztorit. Nem látok rá sok esélyt, de hátha.

Nem autista, amit gyakran félrediagnosztizálják a skizoid/skizotípiás személyiségzavarral, de nála egyértelműen az utóbbiról van szó.