Hát nem tudom, jó ötlet-e, de hátha valaki tud ebben tanácsot adni: több éve tartó depresszióból (ha ez az egyáltalán) hogy lehet kihozni egy 38 éves nőt?

Nem kellenek a sértegetések meg a beszólogatások, nem, nem vagyok pszichológus, nem is tanulok annak, én sem mondom azt, hogy 100%-ig depresszió, de szerintem az.

Van egy 38 éves nagynéném, és van egy 7 és fél (szeptemberben lesz 8) éves unokatesóm. 3-4 éve (pontosan nem tudom mikor) halt meg a nagymamám. Azt tudni kell, hogy nagymamám és nagynéném egy igen szoros kapcsolatot ápolt, nagynénémnél lakott a nagyanyám, amíg meg nem halt. Azóta - ha mondhatom így - "depressziós". A férje 5-6 éve már, hogy kint dolgozik Németországban a húsiparban, és 3-4 havonta jön csak haza. Így a nagynénémre marad a gyereknevelés és a házimunka. Anyám mesélte, hogy a nagynéném meg a férje már nincs együtt, csak látszólag a gyerek miatt. Állítólag nagybátyámnak van kint Németbe családja. De ebben sem vagyok biztos, lehet, hogy a nagynéném beképzel(het)i ezeket a dolgokat, nem tudom. (Itt nem azt szeretném állítani, hogy bolond!)

A távolság miatt (460 km) csak egy évben max. 1x találkozunk, de minden hétvégén beszélünk Messengeren. Minden videochatben hangulatingadozásai vannak. Először tök happy, megmutatja, mit hajtogatott origamiból (ez a mániája, mióta mama meghalt, origamit hajtogat yt videók alapján, tele van vele az egész háza), majd egy idő után elkezd sírni, hogy mennyire nem bírja már elviselni a lányát, és nem bírja tovább, sokszor beszél az öngyilkosságról is. Majd egy idő után teljesen hangulattalan (tudom, nincs ilyen szó, de nem tudom másképp kifejezni). Majd mondja, hogy tegyük le a telefont, mert biztos sok dolgunk van, és amikor mondjuk neki anyuval, hogy nincs semmi dolgunk, pihenünk, akkor meg azt mondja, hogy neki van sok dolga.

Nagynéném mindig molett típus volt, de mióta mama meghalt, be van esve az arca, fekete karikások a szemei.

És amiért kiírtam ezt a kérdést:

Bántja a lányat (unokatesómat). Olyan dolgokért ordibál rá, hogy nem eszi meg, amit kiszedett neki. De nagynéném tényleg sokat szed mindenből, amikor náluk voltam tavaly nyáron, akkor amikor nekem szedett, azt sem bírtam megenni. Elég lenne a fele is, de ő mindenből mindenkinek 2x akkorát szed. Állandóan ordibál vele és kiabál. Amikor telefonon beszélünk, többször mondja neki, hogy utálja és gyűlöli.

Nagynénémnek valamilyen nőgyógyászati problémája van, amitől van, hogy 2 hónapig egyfolytában menstruál. Nőgyógyászhoz kellene menni, de nem mer menni, mert attól fél, hogy befektetik a kórházba, és fél, hogy nem tudja hova tenni az unokatesóm. Nincsenek nagyon barátai, ismerősei sincsenek, akire rábízhatná, mert mióta nagyanyám meghalt, elszeparált mindenkit magától.

Múltkor anyám főzött és odaadta nekem a telefont, hogy amíg leszűri a tésztát, addig beszélgessek a nagynénémmel. Beszélgettünk, beszélgettünk, ekkor hangulattalan (tudom, nincs ilyen szó) volt. Erre ilyet szól: "Tudod miért hajtogatok origamikat, Csillagom? Mert ameddig hajtogatom, nem gondolkodok." Megkérdeztem tőle, hogy: "Miért baj az, ha gondolkodsz? Min gondolkodsz?" Erre azt mondta: "Általában azon, hogy kéne megölni magam." És a legszörnyűbb az egészben, hogy az unokatesóm is ott volt épp, és hallottam hogy szegény felsziszent. Gondolom megijedt. Mit lehet tenni? Hogyan lehet segíteni ebben? Gondoltam már arra, hogy odamegyek babysitterkedni, és amíg nagynéném pihen, én el leszek pár napot az unokatesómmal, de apám nem akar engedni, mert félt, mivel szokta hallani, miket beszél a nagynéném, és fél, hogy nem bírnám lelkileg, hogy folyamatosan a halálról és az öngyilkosságról beszél. (Amíg apám ott van, visszafogja magát, de tavaly nyáron is hajnali egykor arról beszélt nekem, hogy hogyan halt meg nagyanyám, és amikor megfogta a kezét halála után, akkor még mama keze meleg volt, mert nem hűlt ki a teste, stb. Mondanom sem kell felzaklatott lelkileg, nem is kicsit.)