Aki vagdossa magát, miért teszi?

Egyik barátnőm "miatt" kezdtem el. Vagdosta magát és amikor megpróbáltam beszélni vele azt mondta, hogy úgy érzi, hogy irányít vele valamit. Akkor eléggé szétvolt csúszva a családom(apum meghalt, anyum bekerült egy elnyomó kapcsolatba, nem törődött velem) pont ez az érzés hiányzott. Tényleg olyan volt, mint egyfajta irányítás, szinte függő lettem. Suliban titkoltam, otthon lehettem rövidújjúban, nem vették észre.

Egyszer jött a megvilágosodás, hogy ez így nem jó. Elkezdtem nyitottabb lenni ezzel önbizalmat szereztem, lassan összeraktam magamat annyira, hogy leálljak. Ennek sok éve, maradt pár halvány heg, néha nézem őket. Nem szeretem, de emlékeztetnek arra, hogy már sikerült kimasznám egy rossz helyzetből.

Már nem vagsosom magam, pont egy éve volt hogy utoljára pengével ártottam magamnak, azóta 1-2 karmolás volt de semmi komolyabb. Akkoriban nem bírtam bizonyos feszkókat magam körül, különböző kudarc élmények, mentális fáradtság. Pszichológusom szerint azért volt, mert nem tudta az agyam feldolgozni az elme fáradt állapotát mivel még nem ismerte az érzést, ezért egy olyan dolgot kerestem, amibe menekülhettem/amit felfogtam (ez volt ugye a fájdalom illetve a vagdosás). Ezt egyetlen egy alkalomból állapította meg, sok-sok mindent nem tudott rólam (evészavarom is volt akkoriban) csak ezzel nem akartam anyámat pluszba terhelni lelkileg, ígyis teljesem ki volt készülve. Annyiban magamra ismertem a doktornő mondataiból, hogy egyfajta kikapcsolást és megnyugvást jelentett ez a fajta ,,tevékenység". Kissé felületes volt szerintem, ugyanis elvégeztetett velem egy tesztet, hogy kiderüljön nincs e valami különösebb zavar a fejembe (buta létemre)nem néztem meg jobban a végeredményt, azt viszont világossá tette, hogy valamilyen zavar határán vagyok/voltam és csak jóindulattal csusszanok át egy ,,tiszta" kategóriába. Azóta egyébként ha rámjön a vagdoshatnék, általában egy pánik szerű érzés kíséri, az üresség kevésbé vezérel, inkább a hirtelen kialakult pánik mulasztása (lenne) a cél. De csak lenne ugye, hiszen abbahagytam, bár főként azért mert nem bírnám a szüleimet mégegyszer olyan állapotban látni. Tudatosan kerülöm azokat a gondolatmeneteket, amik ehhez vezetnének (pl. Pánik a magányosság miatt vagy mert rosszul csináltam/elfelejtettem egy iskolai dolgot) Szeretem túlgondolni a dolgokat, erről próbálom leszoktatni magam.

A kórházi lapomra akkor gyermekkori emócionális zavart írtak, de a doki szerint nincs ennek jelentősége, csupán valami kellett oda.

Még egy kérdésedre válaszolván: igen, titkoltam és egy véletlen fojtán derült ki mikor kilátszott a pulcsi alól egy komolyabb "munkám".

Minden jót a továbbiakban és bárki aki ide téved és ilyennel küzd, vigyázzon magára!<3

16/L

Önbántalmazásnak számos formája van. Általában bántalmazott gyerekek felnőttek úgy kínozzák tovább magukat, ahogy a szüleik velük tették. Konroll hiánya pl. szigorú neveltetés vagy önbüntetés ilyen az anorexiáról, bulémia, vagdosás, alkoholizmus, zabálás, vagdosás stb.

Amig ezt csinálod addig nálad van a kontroll. Erre kondícionáltak.

7. Vagyok

Én azért csináltam, mert állandóan stresszeltem, és ezzel vezettem le a stresszt. A szüleim is bántottak, leginkább lelkileg, és úgymond ezt választottam a lelki fájdalom helyett. Ez valahogy sokkal jobb érzés volt , mint a tudat, hogy apám vagy le se szar, pedig egy háztartásban élünk, vagy lelkileg bánt

Én a sok stressz miatt kezdtem el vagdosni magam. Úgy éreztem, hogy soha nem elég, amit csinálok, leginkább a saját elvárásaimnak nem tudtam megfelelni, miközben úgy éreztem, hogy a külvilágnak. Bármennyit tanultam, bármilyen jó eredményeim voltak, soha nem tartottam magamat elégnek. Folyamatosan megfelelési kényszert éreztem mindenki felé. Család, barátok, suli.

Ez egy idő után olyan szinten túlnőtt rajtam, hogy elvesztettem minden kapaszkodót, a gondolataim csapongtak, nem tudtam semmire se odafigyelni. Néha olyan érzésem volt, hogy kimaradok a saját életemből. Mindenféle dolog történik körülöttem, de nekem fel sem tűnik, csak vagyok, de minek. Lassan azt vettem észre, szükségem van valamire, ami fájdalmat okoz, hogy érezzem még itt vagyok. Eleinte csak gombostűkkel szurkáltam a kezemet, aztán amikor már kevésnek éreztem, elkezdtem vagdosni a tenyerem. Ott nem volt olyan feltűnő. Ha mégis nagy ritkán észrevette valaki, általában csak annyit mondtam, hogy kicsúszott a kés a kezemből a konyhában. Fájdalomfüggő lettem. Segített koncentrálni, éberen tartott. Egy ideig... Végül egy idegösszeroppanás után pszichiáternél kötöttem ki, de rajta kívül senki nem tudott, és a mai napig nem tud erről a környezetemben.