Milyen mentális problémával küzdük? Találkoztatok már ilyennel? (kérdés rövid)
Le szeretném szögezni, hogy véleményem szerint nem vagyok hipochonder. Átlagosnak mondható, 23 éves fiatal felnőtt férfi vagyok, kiemelten jó szociális skillekkel (a munkámban is a kommunikáció a lényeg).
Korábban is észleltem, hogy az átlagtól kevésbé van szükségem kötödésre, sőt erre ahogyan megfigyeltem, néhány kivételt leszámítva képtelen is vagyok. Az elmúlt időben egy picit több időm volt (karantén) vizsgálni magamat, illetve a kapcsolataimat, és arra jöttem rá, hogy egy kettőt leszámítva teljesen érdek alapon működik az összes. Nagy egészként nézve szinte nem kötődöm senkihez. Érthetően: nem érzek kötődést a szüleimhez (anyámmal nagyon jó a kapcsolatom, sokat beszélgetünk), a legjobb barátom felé aki heti három napot nálam tölt szintén semmi. Jelenleg ők a legfontosabb emberek az életemben, de ha holnap nem lennének, akkor nem hiányoznának(kötődési szintén, értelemszerűen biztosan szomorú lennék, mert hozzászoktam, de a sokat emlegetett szeretetet nem érzem, ha pl. anyám bejelentené, hogy Indiába költözik és többet nem látom, akkor nem mozgatna meg).
Szeretném azt érezni, hogy fontosak nekem, de nem érzek semmit velük kapcsolatban.
Korábban egy olyan embernek ismert mindenki akit "mindenki kedvel", mert valóban jók a szociális képességeim, ügyesen tudok kérdezni, élmény velem beszélgetni, de ma már ez sem állja meg a helyét, mert meguntam tettetni azt, hogy élvezem a small-talk-ot. De igazából hihetelen módon nem vagyok kiváncsi sem az ismerősim dolgaira, de igazán az sem érdekel, hogy a legjobb barátomnak barátnője lett végre. Jó példa: Anyukám újraházasodott, egy tényleg hozzávaló emberrel, elképesztően boldog volt mindenki, de engem igazából hidegen hagy. Pedig kifejezetten kedvelem a csávót.
Párkapcsolati oldalon: Általában a kiszemeltemmel könnyen összejövök, az egyéjaszakás kalandokból sincs hiányom, viszont ha valakivel kezd komolyra fordulni a dolog, akkor én képtelen vagyok bármi értelmeset is produkálni. Konkrétan a szexuális oldalon nincs probléma, ha akció van, akkor minden okés, de más esetben nem érzek kéztetést arra, hogy megcsókoljam a páromat, vagy megfogjam a kezét; persze megteszem, hiszen ez az elvárt, de nem mozgat meg bennem semmit, nem érzem azt a "szeretetet".
Szintén nem tudok hova tenni egy másik ügyet:
Középiskolában halál szerelemes voltam egy lányba, egy évig jártunk egy osztályba, akkor ez nem jött össze, 5 évre elkavarodtunk egymás mellől. Később a munka összehozott, 3 nap múlva az ágyamban volt, két hét múlva együtt voltunk. És semmi. Ugyanúgy a fenti játszodott le. Azért furcsa, mert valóban szerelmes voltam (tudod amikor meglátod és pillangók a hasadban stb.), 6 évet vártam rá, de amikor ott voltam benne, és a legboldogabbnak kellett volna lennem, akkor nem éreztem semmit. Pár hónap után ez a kapcsolat értelemszerűen megszakadt (mint az összes többi), akkor hihetetlen fájdalamat éreztem (na ez megy). Pár hete szintén szakítottam a barátnőmmel. Ugyanaz a történet, 4 hónap, előtte vágytam rá, közben zero érzelem, utólag hihetetlenül fáj.
Ami viszont probléma a szex-el, hogy alap esetben nincs rá túl nagy igényem. Mármint talán hormonális szinten van (egyedül 1-2 naponta jön rám, hogy huude), párkapcsolatban mint mondtam az első kör pörget, a többi már kevésbé. Egy hónap után igazából már számolom, hogy mikor szexeltünk utoljára, mikor illene újra. Figyelem, hogy az utolsó két alkalommal ki kezdeményezett, ha ő akkor én is megteszem, de ha inkább én, akkor szusszanok, hogy most nem kell ezzel foglalkoznom. Egyszó mint száz: tehernek érzem a partnereim szexuális igényét.
Ezzel szemben igazából ha már benne vagyunk akkor nagyon tudom élvezni. Viszont volt már, hogy ennek okán felsültem, bár ez nagyon elenyésző.
A másik számomra felfoghatatlan dolog: az ölelés. Nem csak, hogy nem értem, hogy mit érezenek ilyenkor mások, de nem is esik jól. Egyszer amikor csak áltam miközben öleltek, megszóltak, hogy öleljek vissza. Azóta tudom ezt is, hogy hogyan kell, szorítom magamhoz a másik felet, de semmi.
Összeségében kicsit olyan vagyok mint egy elrontott érzelmi antenna: a negatív érzelmeken kívül nem nagyon tudok fogni semmit, azon kívül nincs semmi csak az üresség. Persze alapjáraton elzakatolok ezzel is, de kezdem úgy érezni, hogy szeretnék érezni én is valami olyat amit mások amikor megölelik egymást, vagy mondjuk csókolóznak.
Bárkinek ötlet, hogy mi van bennem elromolva, vagy min kéne változtatnom?
Pszichopata vagy. SZERINTEM.
De ha komolyan érdekel, aggódsz(?), akkor érdemes lenne szakemberhez fordulni.
Biztos, hogy rövidesen szakemberhez fordulok, hátha tud segíteni.
Én az antiszociális személyiségzavart, tehát a pszichopatát illetve a szociopatát azért zártam ki, mert empatikus vagyok, illetve fájdalmat érzek. pl.: szerelmi bánat. Manipulálni valóban szoktam, de azt maximum olyan mértékig, hogy másoknak ne ártson, tehát kb. annyira mint más emberek. Ezért is vagyok tanácstalan :/
Szerintem ez asperger, néha csak annyi a tünete, hogy jók a kommunikaciós készségek, de nincs igény semmiféle komolyabb kötődésre. Meg hogy az ölelés felfoghatatlan dolog, az is hasonló aspergeresknél. És bármennyire meglepő, a legtöbb aspergeres jól beilleszkedik a társadalomba és semmit nem lehet észrevenni, mintha tök normálisak lennének.
Esetleg még a skizoid személyiségzavar jutott eszembe, de írtad, hogy a családod azért számít, és voltak szexuális kapcsolataid. Persze lehet vmi enyhébb formája jellemző rád.
Egy gyengébb asperger érdekes lehet, erre nem is gondoltam. Megvizsgálom amennyire ezt házilag meglehet. A skizoid személyiségzavar gondolta ijesztően egyezik.
"Rejtett skizoid
Ralph Klein szerint sok egyértelműen skizoid egyén van, akik olyan megnyerő, interaktív személyiséggel rendelkeznek, amely ellentmond a félénkségnek, idegenkedésnek és a külvilág és személyek közötti kapcsolatok elkerülésének, melyeket a diagnosztizálási rendszer kiemel. Klein rejtett skizoidoknak nevezte el az olyan egyéneket, akik a megfigyelők szemében társaságilag aktívak, érdeklődők, megnyerőek, ugyanakkor elkülönülnek, érzelmileg visszahúzódónak, és egy biztonságos helyen a saját, belső világukba mélyednek. Tehát a félénkség vagy az elkülönülés a külső világtól jellemző vonásai a skizoid személyiségzavarnak, néha egyértelműen megfigyelhetőek, néha viszont rejtve maradnak. Ha a jelek egyértelműek a meghatározás egyezik a DSM-IV-ben leírtakkal. Klein szerint a beteg rejtett, belső világa, melyben amit az objektív megfigyelő lát, nem biztos, hogy olyan, mint amilyen a beteg szubjektív, belső világa. Klein emiatt arra figyelmeztet, hogy nem szabad nem azonosítani a skizoid beteget, mert nem lehet tudni, hogy a beteg kapcsolata milyen a külső világgal. Klein azt javasolja, hogy a beteget magát kell megkérdezni, hogy milyen a szubjektív benyomása, hogy érzékeljük a bizalmasságot vagy a visszautasítást.
Fairbairn munkájában (1940) leírja, hogy a skizoid személy képes rá, hogy kismértékben kifejezze az érzéseit és úgy tegyen, mintha lennének társasági képességei, de a valóságban nem ad és nem veszt semmit, mert csak szerepet játszik, a saját személyisége ebben nem érintett. Fairbairn mondata: „megtagadja a szerepet, amit játszik és arra törekszik, hogy megőrizze a saját személyiségét sértetlenül és kompromisszumtól mentesen.” További utalások találhatók még a rejtett skizoidra Masud Khan, Jeffrey Seinfeld, és Philip Manfield munkáiban, amik írnak egy skizoidról, aki élvezi a rendszeres nyilvános beszédet, de tapasztalta a nehézségeket is, amikor a hallgatóság tagjai megpróbálnak érzelmileg szembeszállni vele. Ezek az utalások leleplezik a problémákat, melyeknek közük van a sajátos, kívülről furcsának tűnő viselkedéshez, és megmutatják milyen nehéz felfedezni a személyiségzavart bizonyos egyéneknél."
Igazából stimmelhet is a házidiagnózis. Abban az esetben ha én sem vagyok teljes tudatában a játszott szerepeknek.
Mármint ebben az a rohadtul ijesztő, hogy ahogyan említettem, a szociális skilljeim eléggé rendben vannak, és sokan kedvelnek, mert mindig is társasági kaméleonnak tartottam magam. Viszont ha úgy nézzük, hogy kifelé mindenkinek szerepeket játszok, és pont azért csúsznak el a kapcsolataim, mert amikor a valódi személyiségemnek kéne megérkeznie, akkor ott kiderül, hogy nincs is senki akinek szüksége van emberi kapcsolatokra?
Ez azért elég nagy brék lenne nekem, aki mindig is úgy gondoltam, hogy egy ultra-extrovertált típus vagyok. (Leszámítva ezt az elmúlt fél évet, ahogyan említettem mostanában picit visszahúzodtam, egy munkahely váltás óta)
Nahát, nálam ugyanez a helyzet :D
24L
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!