Milyen személyiségzavarom lehet?

A napokban elkezdett foglalkoztatni,hogy a viselkedésem alapján vajon milyen személyiségzavarom lehet. Átlag társadalmi mércével mérve nemegyszer megkaptam már a nem normális jelzőt.

Kiskoromtól kezdve csendes gyerek voltam.

5 évesen olvastam, írtam,

rajzoltam, a külvilág nem igazán érdekelt. Semmi gyakorlati dolog, csak az elmélet. Cipőt kötni pl. nem is tudtam 9 éves koromig, viszont az elsős tananyagon már iskola előtt túl voltam. Sose szaladgáltam vagy rosszalkodtam, legalábbis nem klasszikus értelemben. Az pl. megesett, hogy kitéptem a barbim végtagjait.

Nem volt bűntudatom, ha valamiért leszídtak. A félelem jobb szó, végig az járt a fejemben, hogy úristen, mit fogok én ezért kapni? Meg: mennyivel úszom meg? Viszont ha valami, amit akartam, nem sikerült, haragos lettem, és fizikailag bántottam magamat. Ahányszor elbeszélgettek velem, egyik fülön be, másikon ki. Ez később sem változott meg. Minden helyzetbe és szituációba saját magamat látom bele, akkor is, ha közöm sincs adott dologhoz. Pl : a barátnőm elmeséli, hogy meghalt a mamája, látszólag együtt érzek vele, de igazából kicsit sem tudok, és arra gondolok, hogy milyen lesz az én halálom, remélem, nem fáj majd, stb. Az ilyen gondolatoktól be is tudok pánikolni. Ha viszont anyám megkérdezi, hogy nekem hogy esne, ha eltört volna az én kezem is, mint az övé, arra nem tudok mit mondani, szimplán értelmetlennek találom a kérdést, hisz nem az én karom tört el. Az se hatna meg, ha itt teremne Hitler, amig engem nem keverne bele a terveibe.

Az emberi kapcsolatok fenntartása nehézkes nekem, vagyis inkább nyűgöt jelent, már-már bosszantanak egy idő után, mert mindenkiben a hasznot nézem, de elég kevés olyan ember van körülöttem,akiből lehetne bármim is. Agyérgörcsöt kapok a környezetemtől, főleg, ha sok ember van körülöttem. Úgy érzem, kívülálló vagyok közöttük, nem tálalom a helyemet. Párkapcsolatokban mindig én akarok lenni a középpontban, kényelmesen eléldegélek a másik mellett, a lehető legkevesebb erő és energia befektetéssel.Nem szégyellek élősködő életmódot folytatni, ha úgy dobja a gép. A munkahely fenntartás is nehéz nekem, ha pl. mekibe kellene mennem, max egy hetet bírnék, de egy irodában, vagy recin meg vígan elvagyok, ezt tapasztaltam már. A kritikát nehezen viselem, de ha normális, építő jelleggel van megfogalmazva, akkor elfogadom. Ezek alapján gondoltam a szociopátiára, viszont gyakran érzek stresszt, és tudok sírni is, igaz, csak azokon a rossz dolgokon, amik velem történnek, illetve számomra negatívak valamiért, de akkor aztán patakokban folyik a könnyem, ideges leszek. Mások tragédiája viszont egyáltalán nem tud meghatni,legyen az barát, rokon, bárki. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy átlagember számára,, nem normális " viselkedés, de nem tudok, és nem is akarok rajta változtatni. Amikor elmondtam ezt pár ismerősnek, ők azzal jöttek, hogy ilyen felnőtt nincs, megragadtam gyerekszinten, stb. Tudtam, hogy kb. ilyesmi reakciókat kapok majd, viszont azt is, hogy de, van ilyen felnőtt. Azt viszont már nem, hogy ez pontosan milyen személyiségzavar lehet. Tudom, hogy ezt csak pszichiáter tudná megmondani, lehet egyszer el is megyek egyhez, de érdekelne, mások hogyan látják itt, egy anonim oldalon.