Mit tegyek, ha kb fél éve egy mentális mélypontra kerültem?
Sokan irigyelnék az életem, egyetemre járok, van párkapcsolatom,hobbi stb. Látszólag minden oké velem.
De ha valaki megismer, tudja, hogy egy érzelmileg totál elcseszett személy vagyok. Egyetemen nem sikerült úgy igazán senkivel sem osszebaratkozni. Magányosnak érzem magam, illetve túl félénk vagyok. Régebben egy belevaló csaj voltam, de az utobbi k. 8 évben ez teljesen megváltozott. Visszahuzodo, önbizalomhianyos szerencsétlenség lettem, akire nem lehet felnezni. Barátommal egyre többet veszekedem, már ordibalunk egymással. Nem akarok belemenni az okokba, az én hibám nagyrészt, hülye aprosagokon kiakadok.
Nagyon sokszor vannak dühkirohanasaim, indulatkezelesi problémáim, volt hogy vertem a kezemet a falba, a székeket dobáltam a lakáson belül, saját magamat karmolasztam, ütöttem. És sikitoztam közben, ordibaltam. Az se segített a helyzetem, hogy anya meg le is szidott, hogy fejezzem be a hisztit, mert lekever nekem egy pofont. Mondtam, hagyjon, hadd hisztizzek, jól esik, különben felrobbannok. Ezzel a ne hisztizz dologgal azt érte el, hogy még idegesebb lettem.
Nagyon Nagyon sokszor érzek öngyilkossági késztetest. Egyelore nem jutottam el konkrétan oda... Volt h bántottam magam (karmolaszas, magam vérese!. De pl sokszor jut eszembe, hogy kívülről nézem a saját temetesem.. Meg tegnap éjjel is volt egy kiakadasom, akkor éjszaka a konyhaban azon gondolkodtam, ha eret vagnek, akkor reggelre vajon hogy néznék ki, mennyire lenne véres a konyha stb. Meg volt hogy a kés hegyet a mellkasomhoz raktam és karcolgattam ott a bőrt vele. Öngyilkos nem lennék, ahhoz gyáva vagyok, de rengeteg ilyesmi gondolatom van.
Ez az egész kálvária kb fel éve kezdődött.
Az elmúlt 10 évben lelkileg elég instabilla váltam, de ez az egesz az utobbi fel-egy évben iszonyatosan felerosodott. Romokban vagyok, nincs önbecsüléem, nincs reális értékrendem.
Pszichiwtrira kellene menni, de én nagyon tartok ezektől a gyógyszerektől. Szerintem a lelki gondokat elsősorban lelki síkon kellene kezelni, én nem szeretnék mindenféle idegstimulalo dolgot szedni... Pszichológus pedig elég drága, annyida keresetem ninxs rá, anya szerint meg ez egy "modern világ luxuss" dolog és mondta, hogy mikor annyi éves ovlt, mint én, ő is megoldotta magának a problémáit, semmilyen lelki turkasz nem segített neki.
Annyira kétségbe vagyok esve, azt érzem, felrobbanok belülről. Hatalmas az érzelmi stressz rajtam és egyenesen undorodom is magamtól, hogy miért vagyok ilyen, amilyen. Teljesen szetestem...
Mjndenfele hasznos tanácsot, tippet szívesen várok... És nagyon köszönöm!
22/L
válasza:Elsősorban nem gyógyszerekkel kezelik azokat a kihívásokat, amikre van más megoldás is. Főleg, ha kifejezetten beszámítható vagy és ezt kéred. Amúgy is te döntésed, hogy beszeded-e a gyógyszereket.
A pszichológiai módszerek egyáltalán nem foglalkoznak gyógyszeres kezelésekkel.
Önbizalomhiány felépíthető aktív feladatokkal.
A dühkitörések valahonnan fakadnak. Sokszor nem az okozza a dühkitörést, ami utoljára kiváltotta. Sokszor a düh felépül a múlt eseményeire és a múltban történt események által kiváltott, de elfojtott reakciókra. Így a düh sokkal nagyobb, sokkal intenzívebb és mégis kevés, azaz nem teljes: nem arra irányul, amire kéne, nem azt az érzést élem át, nem azokon a gondolaton megyek keresztül, amik okozzák a frusztrációmat, hanem az utolsó triggeren.
Számomra ez 15 éve szorongással jár. Lehetne gyógyszerezni biztos. Nem teszem. És nem lesz rosszabb és nem lesz jobb. Együtt élek azzal, hogy naponta 5 és 20 közötti alkalommal gondolok arra, hogy milyen módon öljem meg magam. 20 percenként arra gondolok, hogy sosem vagyok elég senkinek és emiatt rettegek, és folyamatos félelemben élek évek óta. 40 éves vagyok. 21 éves korom óta saját magamat látom el. Elértem olyan dolgokat, amiket a boldog emberek soha. Tudok olyat, amit mások nem. Mégis! Sosem elég, amit csinálok. Mindig csak a negatív visszajelzések rabja maradok.
És mindegy, hogy kapcsolatban vagyok, vagy sem. Leginkább akkor vagyok magányos, ha van velem valaki. Mert nem értenek meg. Nem érdekel senkit a gondolatmenetem. Nincs kivel megbeszélnem a gondolataimat. Ezért már nem is gondolkodom egy ideje. Pedig aktív voltam nagyon sok dologban.
Nos.
Lehetsz akkora szánalmas, önsajnáló, szorongó senki, mint én 40 évesen. Sőt!
De kérhetsz időben is segítséget gyógyszerek nélkül.
40/f
válasza:Drága a pszichológus.
Alkalmanként (havi 1x,2x,3x) 7500 forint. Nincs havi 15 000 forintod erre a témára?
Félelmetes, hogy kivették ennek a támogatottságát a TB-ből és egyre több a lelki beteg. Félelmetes, hogy az emberek nem keresnek annyit, hogy legyen 15 000 forintjuk, amit az egészségükre költhetnek havonta.
Kérdezek valamit:
Próbáltál heti 2-3 alkalommal, rendszeres és kimerítő, csoportos edzés programot, mint a fitnesz, spinning, trx és hasonlók?
válasza: válasza:Egy pillanatra nekem is átfutott az agyamban, hogy border vagy, mert én is ezt a diagnózist kaptam, és hasonlóak a tüneteim.
Szintén tudok elérni sikert az életben, az más kérdés, hogy egy egyetemváltás, majd új egyetemen belül szakváltás és csúszás után diplomázom, de a lényeg, hogy diplomázom. Nekem is van párom, és óriási csoda, hogy 4 éve együtt vagyunk, hiszen a barátaim átlagosan pár hónapig bírták - volt 2 éves barátságom is, de ott már a vége felé keményen martuk egymást.
Amúgy 8 évvel ezelőtt mi történt veled? Ért akkor valami trauma, ami betriggelte mindezt?
Figyelj, biztosat úgyis csak szakember tud mondani.
Nem tudom, merre laksz, de az tuti, hogy Pesten több helyen elérhető pszichoterápia (Tündérhegy, Thalassa, SOTE azt hiszem), úgy tudom, Szegeden is van, és itt Miskolcra járok.
Nem tudom, országos szinten mennyire van így, de itt vannak szakemberek, akik pszichiáterek ÉS terapeuták is egyben, így több irányból is meg tudják közelíteni a dolgokat. (Csak mert már hallottam olyat is, hogy valaki a gyógyszerek miatt a pszichiáterhez jár, a lelkiek miatt meg külön pszichológushoz.)
Amúgy bocs, hogy ezt mondom, nem fog jólesni, de anyukád kb. érvénytelenít ezzel... Igen is, ha bajod van, el kell menni szakemberhez. Más problémádat is ilyen félvállról vette?
"mikor annyi éves ovlt, mint én, ő is megoldotta magának a problémáit, semmilyen lelki turkasz nem segített neki."
Tipikus boomer viselkedés. Egyébként én idősebb embereken is észreveszem, hogy mentális problémáik lehetnek, de nem látják be, és még mártírkodnak is, hogy ők persze mennyit szenvednek, és csak nekik van joguk rosszul lenni. :") A mentális betegség amúgy nem korfüggő, de szerintem jobb fiatalon kezeltetni...
Átérzem amúgy, min mész át, én is sokáig védtem a mártír, passzív agresszív, manipulatív anyámat, aki gyakran parentifikált is = úgy kezelt, mint egy felnőttet, és olyan terheket rótt rám lelkileg, amik rohadtul nem egy kisgyereknek, de még nem is tininek valóak.
Én akkor jöttem rá, hogy velem van a baj, és nem (csak) a világgal, amikor kedves környezetbe kerültem át a bántalmazó, toxikus környezetből, és még akkor is gyakran volt dührohamom, önbántalmazásom. Aztán elmentem orvoshoz, és hopp, borderline. :"""") De legalább már tudom, és kaptam kezelést rá, mondjuk ez sem volt elég.
A gyógyszert meg nem kényszeríthetik rád, ha nem szeretnéd, nem szeded be, más megoldást kérsz. A betegnek is vannak jogai szerencsére, szóval sok sikert! :)
válasza:Várj, most látom, hogy írtál azóta, amióta elkezdtem az előző választ.
Nos, a borderline egy spektrum, a laikusok mégis egyféleképpen képzelik el. Amiket sikerült összeszednem:
- Hűtlen, mindenkit megcsal (Kikérem magamnak, én nem csaltam meg senkit, sőt, vannak szintén ezzel diagnosztizált ismerőseim, és ugyanúgy hűségesek voltak minden kapcsolatukban)
- Nincs szabad felület a karján (Nem csak a vágás lehet önbántalmazás, erről pont a pszichiáterem tartott anno előadást... Mondta, hogy ha kimegyek a hidegre lenge ruhákban, direkt azért, hogy hátha belehalok egy tüdőgyusziba, az is önbántalmazásnak minősül.)
- Nincsenek sikerei (De, lehetnek - így is lemaradottnak érzem magam a kortársaimhoz, de végül befejezem a diplomát, és el sem hiszem)
Persze, van aki ilyen szinten low-functioning, de ez csak a bordereknek egy kis része, és ebben a formában ez egy undorító stigma.
Én itt gyakorin többször kérdem segítséget, amikor épp szabin volt a terapeutám, vagy valamiért nem volt nála időpontom, és párszor beírták, hogy nem is vagyok border, mert az nem ilyen.
Azzal nem törődve, hogy az orvosom, aki diagnosztizált, és akivel összeülünk terápiára, már 2 éve ismer, míg gyakorin nagy vonalakban írok 100-200 szót az aktuális problémámról...
válasza:Ja, és ha tudsz angolul, akkor ajánlom ezt a videót:
https://www.youtube.com/watch?v=E56S5cWSvuw&feature=emb_title
válasza:Köszönöm a válaszokat. Mindegyik válaszban találtam sok hasznos gondolatot. Igazatok van, lehet érdemes lenne utánajárni, hogy a múltban mi történt, ami miatt ennyire elindultam a lejtőn. Bár vannak tippjeim, de azokat nem tudom, hogy oldjma fel/oldjam meg...
13-14 éves koromig tele voltam önbizalommal, tipikusan az a lány voltam, akit mindenki szeretett az osztályban, meg akinek a szavára adtak. Jól tudtam mindenféle embert kezelni.
Aztan 13-14 éves koromban, mikor gimibe kerültem (6 osztályos gimi) akkkr ott összebarátkoztam egy olyan lánnyal, akit kikozositettek, csufoltak. 13 éves fejjel úgy éreztem, nem szeretnék az ő árnyékában lenni, ezért próbáltam ezt a barátságot megszakítani. Ekkor még sok barátnőm volt rajta kívül is, de aztán valahogy meg abban az évben az egyik kiránduláson mégis közel kerültünk egymáshoz, és rajottem, nem számít mások véleménye... Szovla utána meg 6 évig abban a szerepben voltam, hogy a kikozositett lánnyal barátkozó, és onnantól évekig én is el lettem szeperalodva valahogy mindenkitol és ezzel a barátnőmmel kb "ossze lettünk nőve", már egyként voltunk kezelve. És hát furcsa volt, mert általánosban a menők közé tartoztam, gimiben pedig a béna kuloncokhoz. Pedig külsőre szép vagyok, a ferfiak területén például sose volt gondom, sőt talán meg merem kockáztatni, hogy az átlaghoz képest is nagyobb sikerem volt. Sokan voltak szerelmesek belém, sok szívet törtem össze. Tehát alapvetően nem a kulso adottsagokkal van gond, hanem valami belsőleg romlott el.. Ez a 6 év annyira lenullazta az onbecsulesem, hogy évekig a barátnőm árnyékában éltem kikozositettkent... Pl tesi órán utolók között választottak mindig csapatválasztásnál, miközben általános iskolában az első 1-2 ember között voltam (jó voltam tesibol), és rendszeresen, heti szinten többször ezeket atelni nem volt kellemes, totál kisebbségi komplexusom lett. :/ ez a barátnőm azóta is az egyik legjobb barátnőm maradt, ebbol a szempontból nem bántam meg, hogy az elején vegul melléálltam, de más szempontból azt érzem, ez a barátság megbelyegzett engem is, és az önbizalmamat is. Persze nem akarom rá fogni, de tényleg azóta vagyok ilyeb szar érzelmi világban, mióta gimiben ilyen helyzetbe kerültem. Végigsírtam a gumit, ietve 11-12.ben már nem, addigra megkemenyedtem. És talán ennek is köze van ahhoz h egyetemen már barátkozni se tudok rendesen. Nem tudom, fura. Ez tényleg annyira kétoldalú dolog, mert kozben nyitottnak, közvetlennek tartom magam, és a férfiak körében pedig nagy sikerem volt végig, és valamiért nagyon erős és intenzív érzéseket tudtam kivaltnai belőlük. Pl egy épeszű ember már rég elhagyott volna engem a barátom helyében, de ő tűri (2 éve vagyunk együtt, de 2x szakítottunk szintén a hisztijeim miatt, mindkét esetben ő sirta magát vissza, én visszafogadtam, mert tényleg az én hibám volt a szakítás, ezek a hisztik stb). Az egyik szakítás 4 hónapig tartott, akkor például abban a 4 hónapban 3 srác is megtalalt (egyiket sem én kerestem, hanem személyesen alakult), de mindhármat visszautasítottam, mert az exemen (aki azóta ugye ismet a barátom) nem voltam még túl. Nem felvágni szeretnék, inkább csak ez az érdekes, hogy párkapcsolatot nagyon könnyen ki tudok alakítani, de lány barátokat mintha képtelen lennék szerezni... Azon a legjobb barátnőmön kívül nekem csak fiú barátaim vannak szinte, valamiért azt érzem, ők értenek meg igazán... Persze ez se túl normális, a barátom elfogadja, de nem feltétlenül esik neki jól, amit megertek. Lányokra nem tudok számítani valamiért. Pl ha ezt elmondanam, amit itt leirtam most gyakorin, fejvesztve menekulnenek előlem. Akikkel jóban vagyok lányok és mondjuk 1-2 havonta osszejarunk programra, látszólag megnyilunk egymás előtt, de ezeket a legmélyebb dolgaimat nem mondom el, mert ez szerintem ijesztő és egyszerűen totál abnormális.
válasza:Pedig szerintem jó dolog, amit tettél. Ha az a lány volt szimpi, vele érezted jól magad, akkor egyáltalán nem baj, hogy barátkoztál vele!
Az osztálytársaid hibája, hogy kiközösítettek titeket, ez egyáltalán nem rólatok szól. Ezt az "árnyékban élős" dolgot is ők generálták, ahelyett, hogy megismertek volna titeket.
Ez az ő szegénységi bizonyítványuk, de a kölykök nagyon szemetek tudnak lenni...
Én maga voltam a kiközösített, de velem nem barátkozott össze senki, ezért iskolát váltottam... Szintén hatosztályosból. Ennek a lánynak legalább szebbé tetted 6 évét, és nem azt érezte, hogy ő egy senki, akit mindenki gyűlöl.
Engem 9.-től elfogadott az új osztályom, szép 4 évem volt velük, de az a 2 év nagyon sokat tett azért, hogy a mínuszba menjen az önbizalmam.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!