Kitől kérjek segítséget?

Talán ott tudnám ezt az egészet elkezdeni, hogy mindig is visszahúzódó voltam, kiskoromban is. Sosem tudtam, hogyan köszönjek valakinek úgy ahogy illik (életkor meg ilyesmik) szóba állni velük aztán főleg nem. Inkább velem egykorúaktól "tanultam el" sablonszövegeket meg ilyesmik. Nehezen illeszkedtem be az iskolába is, de nagyon fontos volt számomra az a közösség de elveszítettem őket. Gyakran érzem úgy, hogy terhére vagyok másoknak és senki sem akarja tudni éppen hogy vagyok, a másik pillanatban meg úgy érzem hogy én márpedig szeretve vagyok. Ez az eddigi kapcsolataimra is igaz volt, bizonyítani akartam egy kapcsolatban is hogy én aztán nem függök senkitől, aztán úgy éreztem meghalnék nélküle. Indokolatlanul dühös szoktam lenni, törni zúzni tudnék (akár egy idegesítő zaj hatására), igaz erre még példa nem volt mert mindig inkább ökölbe szorítottam a kezem és magamban vívódtam. Megőrülök ettől, mert már én érzem magamon hogy ez egyáltalán nem jó nekem, sokszor azt sem tudom elmondani sem s leírni se hogy épp hogy változik a kedvem Aból Bbe. A szüleim erről nem akarnak tudomást venni, úgy érzem mintha ők is tudnák hogy valami nincsen rendben velem, de nem igazán akarnák felfogni hogy tényleges baj lehet. Rengetegszer magam alatt vagyok és negatív gondolatok árasztanak el a következő pillanatban pedig olyan mintha ez a mélypont nem is lett volna. És bennem van az is, hogy ezt az állapotot én sem akarom elfogadni és sokszor ragaszkodom ahhoz, hogy talán ez természetes. Nem alszom normálisan, állandóan csak azt várom hogy elvonuljon a vihar belőlem, de előtör mindig. Öngyilkosságra gyakran gondolok és néha úgy érzem most aztán tényleg ezt kéne tenni. Maradni akarok, de mit tegyek ebben a helyzetben?