Voltatok már ilyen állapotban? (Többi lent)
Szóval egy nagy krízis után most kezd helyre jönni az életem.
A krízis miatt jobban elkezdtem érdeklődni a metafizika, filozófia, kvantumfizika és hasonló témájú szerzők iránt.
Sokat filozofáltam és gondolkodtam az életen és a világon, az univerzum keletkezéséről is. Privát kutatásom közben számos elmélettel találkoztam, de valahogy nem tűnt elég kielégítőnek, ezért tovább kutattam. És én a megnyugvást a végső igazságot, a holografikus univerzum teóriája, illetve a szimulált valóság modelljében találtam meg. Számos videót, dokumentumfilmet végignéztem a témával kapcsolatban, azt nem mondom természetesen hogy szakértő lettem, de kezdem érteni a helyzetet. Ez a kis kutatás, a gondolat kísérletek lekötöttek. De most, hogy megbékéltem a holografikus univerzum és a szimulált valóság(ok) magyarázatával úgy érzem kiüresedtem, beteljesült az én kis küldetésem. Közben megjelent életem első könyve, amit nagyon vártam, és a csekély példányszám ellenére egy nagy pipát éreztem a lelkemben: hát ez is megtörtént. Igazából mindenen amire egy átlag fiatal ember vágyhat lényegében túl vagyok. Persze állandóan olvasok valamit, legtöbbször filozófiát, írok egy oldalnak is, de állandóan az az érzésem hogy minek. Az üresség fojtogat, néha.Próbálok célokat kitűzni de ezek is csak ideig óráig tartanak.
Már őszintén nem tudom, mit kellene tennem. Volt hogy imádkoztam, de vagy nem jött segítség vagy nagyon lassan valami fénysugár. Nem mondanám depressziósnak magam, inkább olyan vagyok mint egy vörös óriás az űrben, mely már elégette a jelentős részét.
Azok után, hogy eljutottam oda hogy eltudom fogadni a helyzetem (hogy egy szimulációt futtatnak körülöttünk, hogy az univerzum 99%-a üres semmi. Ilyenekbe belegondoltam és ezek után, már olyan banálisnak tűnik minden.
Ezzel párhuzamosan sokáig vártam az ítélet napot, így-vagy úgy, de ez sem jött el. Nem mintha háborút áhítanék, csak ebbe az egyhangúságot nem tudom feldolgozni. Egyrészt a földet jó ideig úgysem fogjuk elhagyni. Max a Mars és akkor még sokat is mondtam. Egyszerűen a szervezetünk nem bír meglenni az űrben hosszabb távon. A földön pedig nagyon lassan történik változás. Hallottam több new age-es előadót, hogy majd most! nem most! De persze nem történik semmi. Nincs felemelkedés, nem jönnek kozmikus lények, nincs világvége csak a szürke egyhangú hétköznapok. És ez is megőrjít. Tudom van aki a megélhetéséért küzd...
Egyszerűen azt sem értem minek van ez az egész ha végül az entrópia mindent elnyel. Belegondoltam ebbe is: mi van ha minden csak véletlen műve. ez is kiábrándító. Nevetséges élethosszal élünk, és az emberek jó része megemlékszik azzal hogy van fedél a feje felett meg kenyér az asztalon és nem fejleszti magát.
Összességében, nem hinném hogy depressziós lennék, vannak céljaim, de amikor senki nem lát néha elnevetem magam a banalitásukon.
válasza:Kedves Kérdező!
Érdekes, sőt... mondhatni izgalmas amiről írsz.
Kérdésedre, igen voltam már ilyen állapotban, mint amit Te leírtál. És hasonlóképpen cselekedtem. Beleástam magam filozófiába, pszichológiába, tudományba, ami éppen adódott. És arra jöttem rá, hogy őseink legtöbb gondolkodói, gondolok most éppen Lao Ce-re, igenis jól látták már több ezer éve - a mai napig meg nem válaszolt - azon kérdéseket, mely az emberiség egyik velős kérdése volt, van és valószínű lesz is még sokáig: Vajon miért is létezik az ember, az emberiség? Mondjuk pl. itt a Földön. Ha egyszer szigorúan véges az ideje, amit itt eltölthet...
Az én válaszom: Van valami, ami nem változó, ami állandó, ami nem relatív... ami nem születik és nem pusztul el... ez pedig maga a VÁLTOZÁS. Aki ezt megérti, az tudni fogja, hogy semmi mást nem érdemes vizsgálgatni életében, mint az embert (emberiséget), aki(k) folyamatosan változik.
Mert minden... még a holografikus világegyetem is a megfigyelőn múlik, hogy miként látja, tapasztalja.
Abból érdemes kiindulni, hogy NEM ugyanaz az élményünk, ha esetleg ugyanabban a helyzetben (szituációban) is vagyunk, mint a Másik. Mondok egy triviális példát:
- Fiú elhívja újdonsült barátnőjét kocsikázni. Kimennek az autópályára, s a fiú nyomja a pedált padlóig, mert, hogy úgy mondjam be szeretné mutatni, hogy mit tud. Az autó is, meg Ő is. A fiú élvezi a sebességet, már 220-al száguldanak, csak úgy suhannak el a többi autó mellett, mintha azok állnának...
A fiú élvezi, imádja a sebességet... adrenalin szintje az eget verdesi. A lánynak úgyszintén a plafonon az adrenalin szintje... de neki ezzel szemben halálfélelme van. Na most...
Ugyanabban a szituációban vannak ketten és mégsem ugyanaz az élményük! És ez mindig így van. Minden esetben, még ha nem is olyan markánsan elkülönülő az élmény jellege. Mint például egy átlagos buliban.
Na most a gondolat-kísérletekről.
Ez éppoly izgalmas területe az elme gondolkodásának, mint a paradoxonok, 'koan'-ok ellentmondásossága.
Mint pl. Schrödinger macskája... de itt van egy kiguglizott is:
Ebben: "John Locke, akinek William Molyneux először feltette a kérdést, azt válaszolta, hogy szerinte a kísérletben szereplő ember nem tudna pusztán látás alapján különbséget tenni a tárgyak között." - Neked mi a meglátásod e kérdésben? Szerinted igaz?
Azt mondod, az üresség fojtogat. De, amint beleveted magad egy-egy újabb paradoxon megfejtésébe... nem érzed úgy, hogy itt még van valami... hogy úgy mondjam... ismeretlen... valami tanulni valód? Én legalábbis ezt szoktam érezni. És mindig oda lyukadok ki, hogy ... áááá... igen, hát ezt sem tudtam... ez idáig. De most már tudom. Pontosabban van róla ismeretem. Viszont a sors iróniája, hogy ez a tudás, vagy ismeret sem végleges. Mert ezt is meg lehet haladni... Rájöttem, hogy minden tudást meg lehet haladni.
Vagy pl. F.A. azt kérdezte: - Létezik-e szivárvány? - Mire azt mondja: - Olyan, mint szivárvány önmagában, objektíve NEM létezik.
-Miért?
- Mert van a felhő, van az eső és van a Nap sütése. Ezek együttese van. Oké.
- De kell még hozzá valami, az ember, a megfigyelő, aki egy adott szögben helyezkedik el, s akkor szivárványnak látja a fénytörés jelenségét. Ezért a szivárvány léte az szubjektív. Mert kell hozzá az emberi szem, meg ami a képet feldolgozza, az észlelő elme (a detektor). Vagyis, objektív valóságként nem létezik a szivárvány, mint jelenség. Szubjektív "igazságként" persze igen. Háááát, ilyen képlékeny és változékony az ember igazsága. És ebből származik az összes konfliktus-helyzet is. Hogy ember és ember között, még ha ugyanabban a történetben is vesznek részt... más és más lesz az élményük. Ezt jobbára tudjuk is az emberiség történelméből.
Ennek analógiájára... a CERN-ben ugye tudjuk, hogy kb. mit vizsgálódnak. Ott, abban a kolosszusban is kell egy megfigyelő, amit úgy neveznek: Detektor. Detektor (ember) nélkül, nem léteznek azon jelenséget, amiket detektálnak. Valami persze történik ütköztetéskor... ez nyilvánvaló, de hogy olyankor MIT is DETEKTÁLNAK... az mindig a megfigyelőn, a detektoron múlik. És amint megváltoztatják a detektort, annak minőségét... változni fog a detektált jelenség is. És lesznek még újabb és újabb Nobel díjasok, akik mindig mást és újabbat fedeznek föl ott a CERN-ben. De, mint kiderült... nem is mindig kell hozzá a CERN kolosszusa...
A vicces az, hogy azt hiszik, hogy újabb dolgot, jelenséget fedeztek föl... holott nem erről van szó. Hanem arról, hogy MÁS (újabb) detektorral MÁST és MÁSKÉNT, vagyis "Újdonságot" fognak látni... Ami persze jelentősen befolyásolja majd (mint tette eddig is) az anyagi világról alkotott elképzeléseinket.
Na, most itt hagyom abba... mert kíváncsi vagyok, hogy még mindig ürességet érzel-e, amikor messzire merészkedünk gondolataink szárnyán...
Mellesleg jegyzem meg, hogy pl. a ZEN szerint (is) a dolgoknak üresség természete van. Van-e elképzelésed arról, hogy mit értsünk ez alatt?
Az ERŐ legyen Veled!
ui: Ne hidd azt, hogy Te vagy az 1etlen, aki hasonló "problémaként" élte, vagy éli meg a kiüresedés tudatállapotát.
Köszönöm a kommentedet!
Az antik-régi szerzőket én is nagyon szeretem, hihetetlenül bölcsek voltak. Micsoda tudás feszült bennük, hihetetlen.
De ha mindenki, máshogy észleli a valóságot akkor, hogy tudtak hihetetlen pontos bölcseleteket megfogalmazni? Ez itt a kérdés. S itt akkor megint elmerenghetünk, hogy mi értelme az egésznek, ha mindenki másképp éli meg, az adott szituációt. A vallásokkal az a problémám - bár szeretnék valamihez viszonyodni - hogy miért kell az igásságot, az esetleges túlvilágot elrejteni? Miért van belénk kódolva a halálfélelem? Miért nincs belénk kódolva a túlvilág tudata? Miért nem kapunk bizonyságokat? Mindig csak reménykedtünk és találgatunk. Egyszer hallottam, hogy egy középkori misztikus az anekdota szerint azt monda, hogy ez az evődés az egészben a legjobb, ez a lényege. Hát nem tudom...
(Érdekes ez a gondolat kísérlet, majd áttanulmányozom jobban.)
És ez nem borzasztó, hogy minden üresség természetű? Ebbe Is bele lehet örülni egy idő után. Mint ahogy abba is, hogy a földet sokáig nem fogjuk tudni elhagyni... hiába jönnek új felfedezések, találnak csillagokat, mi itt fogunk ülni és a szürke hétköznapjainkat végezni.
válasza:Kedves Kérdező!
A ...tudás feszült volna bennük? Én nem is így fogalmaznám. Inkább úgy, hogy a tudás mindvégig ott lapult bennük. Sőt, bennünk is , benned is ott van. Mindenkiben ott lappang. Csak nehéz kiásni, baromira nem könnyű hozzáférni. Hogy miért... arra most itt nem térnék ki, túl hosszadalmas lenne.
Hogy miképpen tudtak pontos bölcseleteket megfogalmazni?
Hát szerintem úgy, hogy nem egós elmével gondolkodtak, hanem pusztán csak az Ok-Okozat (kauzalitás) törvényszerűségét tekintették mérvadónak. És mindig abból indultak ki, hogy ami a látható, megtapasztalható világban jelen pillanatban is létező dolog... az is már egy okozat. Aminek kell lennie okának, s visszafejtve valószínűsítették az okokat tapasztalati úton. Ám a jövőbe is tekintettek azáltal, hogy a jelen valósága, ami ugye okozat… de egyben okként szolgál a jövőben érvényesülő okozat számára. Ehhez, ha hozzávesszük, hogy az ember igen jól kiszámítható lény… amennyiben nem tudja azt, hogy mi is a kiszámíthatóságának alapja. A többség nem tudja.
Hogy mi értelme az egésznek, ha mindenki másképp éli meg, az adott szituációt? - Hát gondold csak el, mi lenne akkor, ha mindenki ugyanúgy élne meg egy-egy adott szituációt. Az lenne a „robot” emberek, kyborgok társadalma. Maga a dögunalom. Egyébként is minden ember más és más. Mást hozott magával (mást örökölt), más környezetben él, másképp nevelődik, máshogy szocializálódik… és még az ikrek sem ugyanazt élik, ha szétkerülnek egymástól. No… ezért is nem könnyű pl. a párválasztás. Aztán meg az együtt-maradás. Mert mindenkinek más-más az ideája, s nem egyszerű eset megtalálni azt, aki hozzánk való. Főleg úgy, hogy még önnön-magunkat sem ismerjük igazán. Vagyis hogy azt hisszük önmagunkról, hogy jól ismerjük magunkat. (Önhittség) Aztán menet közben derül ki, hogy dehogy… És ezt problémaként, konfliktusokban éljük meg… amit persze párunkra vetítjük, akitől meg elvárnánk, hogy találja ki még a gondolatainkat is. Aztán milyen ijesztően hat, amikor meg kitalálja… ráadásul zsinórban. Kezdjük azt hinni, hogy egy boszorkány képességével bír… közben meg inkább csak a mereven berögzült kiszámíthatóságunkra hajaz, mint rendszerint.
Az emberi elme végtelenül sok plusz információt képes hozzá adni az érzékszervvel tapasztalhatóhoz, de ugyanakkor el is tud venni belőle. majd kipótolja bármi mással. Olyasmivel, ami a múltbeli élményei tapasztalatából ered. S ez az ember mentális szűrőjének képességén, aktivitásán múlik csak. Mint ahogyan az optikai színszűrő is teszi ugyanezt a látható világgal. De, akár hozzátesz, akár elvesz belőle valamit, mindenképpen meghamisítja az észlelhető valóságot. Ezért illúzió.
Az emberek többsége ilyen illúziók világában él. Elképzelt, vagy elmében kipótolt, vagyis előre feltételezett tulajdonságokkal ruházzuk fel pl. szerelmünket, élettársunkat, barátunkat, szüleinket, főnökünket, embereket, környezetünket, jelenségeket, tárgyakat (pl. autót), ideológiát, de akár egy népet, társadalmat, vagy hit-vallást is. És pont innen ered maga a csalódás is, mint érzelem, vagy érzés. Hogy félrevezető, hit-alapú előfeltételezéseink vannak. Mert ... ugye, amiről nincs, nem létezhet tudásunk (mint pl. a jövő), arról csak hitünk lehet. Ám itt (is) a MÉRTÉK a lényeg. Azzal van a gond. Mert... ha túl keveset hiszünk... az hiba. Ha túl sokat hiszünk, az is hiba. Akár önmagunkról, akár Másról, de akármiről is legyen szó.
Hogy miért kell az igazságot, az esetleges túlvilágot elrejteni? - Igazság, mint olyan, az nincs, mert ember-függő. (Amíg évmilliókon keresztül ember nem létezett, addig igazság sem létezett. Csak valóság van. Ám épp azt a legnehezebb meglátni, hiszen "Maya fátyla" elborítja elménket, s kitakar belőle, vagy épp hozzátesz elképzelt részleteket. Az egós elme játéka ez, amiről tudjuk szintén… nem egyformán működik ember és ember esetében. Akinek magas az egója, az kevésbé lát helyesen, tisztán… akinek meg alig-alig akad, az közelebb jár a valósághoz. S általában ez úgy működik, hogy észre is alig veszi… de legtöbbször fogalma sincs róla.
Túl sok a kérdésed egyszerre… Tedd föl inkább apránként, külön-külön.
És (számomra) egyáltalán nem borzasztó, hogy minden üresség természetű. Sőőőőt…
Beleőrülni? Óhhhh… nem. Beleőrülni abba lehet, amibe csak akarod. Van, aki 1 üveg tablettás bor hiányába is már képes beleőrülni… és őrültségeket elkövetni.
Csak javasolni tudom, hogy a „Miért?” kérdőszavak helyett inkább használd a „Miért ne?” jellegű kérdésfeltevéseket. Csak próbáld ki! Majd meglátod, hogy mire jutsz vele…
Az ERŐ legyen Veled!
ui: Miért nem kapunk bizonyosságokat...
El tudod azt képzelni, mi lenne akkor itt a Földön, ha az emberek tudhatnák előre a haláluk napját? Vagy még a miértjét is...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!