Úgy érzem, hogy minden sérelmem a felszínre került, nagy esély van rá így 4,5 év lappangás után?

Nekem a gimi egy halk bántás volt. 5 évig tartott, 0-adik fél évben kiálltam magamért, és azóta mindenki elkerült. Ez szó szerint azt jelenti, hogy a napok többsége egyetlen szó nélkül telt el. Csak otthon elköszöntem, és általában utána meg sem szólaltam, amíg haza nem értem.

Úgy érzem muszáj elmondanom a kötekedők kedvéért -mert még én leszek a bunkó paraszt-, egy idő után elegem lett belőle, hogy bárkivel beszélgetni akartam, csak a véremet szívta, cikizett, megalázott. Elegem lett a buszsofőrből, aki esőben, fagyban 10 perceket késett, a falu lakókból, akik tolakodó kreténnek kiáltottak ki, csak mert nem tudtak kitúrni a helyemről. Igen, nem érdekelt, hogy a lányokat előre kéne engedni -miért érdekelne?, csak mert lányok?- , nem azért álltam sorban, és bármilyen hihetetlen, nekem is jól esett ülni. Szóval igen, a legelső félévben keményen kaptam az ívet, utána 4,5 évig szinte hozzám sem szóltak, ami talán még rosszabbul esett. Utána elmentem egy technikumba. NÍvós iskola, jól szituált srácok, csak fiúk. Nem újgazdagok, de értelmesnek tűnő normális emberkék. Aztán én ott olyan hülye voltam, hogy bármit megtettem, hogy foglalkozzanak velem, lementem kutyába, és kutyaként is kezeltek.

'15 júniusában ez véget ért. Mintha nyom nélkül elmúlt volna. Néha álmodtam a sulival, de különösebb utóhatást nem vettem észre. Hacsak nem azt, hogy inaktív voltam, nem akartam semmit sem csinálni, és emberek között elég durván levert a víz, de a fejemben nem járt semmiféle ehhez köthető negatív gondolat.

Tudom, hogy túl hosszú lett, és hogy kb. senkit sem érdekel, nem finom a töltelék, de most már le van írva. Hatalmas dühöt és ellenszenvet érzek nagyon sok ember iránt. Egyszerűen az emberek többségét gyűlölöm, és legszívesebben jól megverném őket. Ma az utcán például le hülyegyerekeztek, oda ordítottam, hogy fogd be a pofádat. Aztán még utána ő jött oda engem kiosztani, én pedig a szemébe ordítottam, hogy kussoljon be, és otthagytam. Semmi kedvem nem volt vele veszekedni, egyszerűen csak annyit akartam, hogy ne csesztessen. Régebben az ilyeneket hagytam, azután nagyon rosszul éreztem magamat, konkrétan azt éreztem, hogy velem bármit meglehet tenni, mások alatt állok. Most azt gondolom, hogy nekem teljes mértékben jogom van a nyugalomhoz, az egyenrangúsághoz, és legfőképp az önvédelemhez. Be is villant, hogy félre kéne lökni az illetőt, de aztán nagyon hamar el is felejtettem.

Még nem gondoltam úgy sosem, hogy felszínen van a múlt. Mintha csak körülöttem lebegne minden darabja. Gyakran előfordul, vagy ez akár természetes, hogy a kisebb traumák csak évek múlva éreztetik a hatásukat?