Összejonnetek egy borderline beteggel?

Én igyekszem meggyogyulni, szedek gyógyszert, de csekély adagot, tulgyogyszerezve sem vagyok, sőt olyan pszichiaterem van, aki nemhigy leszedal, hanem alig engedi, hogy nyugtatot szedjek. Full jó fej, és nem az a célja, hogy tönkre tegyen és szétnyugtatozzon.. Ami a terapeutam illeti, ő pedig pont, hogy nem szedi le rólam a pénzt. Sőt, amikor tudja, hogy rosszul állok anyagilag, akkor még azt is elnezi, ha csak később tudok fizetni neki. Igaz, ez egy alapítványon belül működő pszichoterápiás hely, talán ezért is "lazabbak", de a lényeg a lényeg, szerencsére nem minden pszichológus akar megkopasztani anyagilag.

Szerintem ha egy borderline beteg megtesz mindent a gyogyulasaert, akkor csak támogatni kéne. Engem sajnos nem támogat a család, konkrétan kidobtak, de távolabbi rokonok segítenek, illetve barátok és a pszichológus tartják bennem a lelket,valamint hívő létemre a hitem is segítségemre van, ha már nagyon nehéz vagy elvagyok keseredve, hogy egyedül mégis hogy a francba fogok rendbe jönni és elerni a céljaim.. De még nem tartok ott, hogy végleg feladjam, meg nagyon akarok küzdeni, pedig néha rohadt nehéz már... 😐

Egy szó mint száz, szerintem ha egy borderline tesz a gyogyulasaert, akkor ha egészségesebb lesz, egy csodálatos ember lehet belőle, amikor megerti, hogy szerethető.. Teljesen új oldalát, egy egészséges oldalát lehet megismerni, aki baromi sok szeretetet tud adni. Csak ehhez sok türelem kell a beteg és a társ részéről is, mert amíg egy borderline megerti, hogy nem fogják elhagyni, hogy lehet őt szeretni, hogy értékes, addig egy elég hosszú út vezet. Nagyon nehéz utólag felnőttként atstrukturalni egy "torzult" személyiséget. Mindazt megertetni velünk, amit addig végig nem kaptunk meg és feldolgozni a lelki seruleseinket nem piskóta. Persze az sem ment fel minket, hogy a betegség miatt viselkedhetunk ahogy akarunk másokkal, mert nem. Ezt nekem is sokat kell gyakorolnom, hogy uralkodjak magamon. Sokszor nem is teljesen a másik ellen irányul a haragunk, hanem gyermekkori serelmeink törnek a felszínre, amit nem tudunk jól lekommunikalni. Pl a társunk viselkedeseben valamilyen megnyilvanulasa az egyik szülőnk korábbi viselkedesere emlékeztet, amit mondjuk rosszul éltünk meg, és bummm... Máris csattan az ostor a párunkon, aki valószínűleg nem bírja követni, már megint mi történt, az előbb még jofej voltam.. 😅

Persze most ezt viccesen adom elő, de nem éppen az egy éles helyzetben..

Szép kis regényt írtam most látom. 🤔😅Mindenesetre, érthető, ha valaki nem akar "bevallalni" minket, viszont ha dolgozunk magunkon, akkor szerintem tudunk megfelelő partner, társ lenni, csak ehhez kell egy támogató és türelmes partner. 🙂