Hogyan beszéljek erről a szüleimmel? (lent)

Már még a középsuli előtt, általánosban kezdődött minden. Akkoriban ugyanis napi rendszerességgel volt részem piszkálódásból, beszólogatásból, és fizikai bántalmazásból is (de csak annyi volt, hogy vonalzóval csapkodták a fejem, rúgdostak, rángattak, amikor ültem a széken, két asztalt két oldalról rám nyomtak, kihúzogatták alólam a széket, stb.). Aztán jött a középsuli, és bár nem szóról szóra, de ugyanez folytatódott (a fülembe kiabáltak).

És hát voltak-vannak problémák itthon is. Apám skizofrén. Elég gyakran változik a hangulata, részben emiatt, részben pedig az időjárás miatt is, mert frontérzékeny. (Tudom, hogy ez nem nagy szám, mert nagyon sokan érzékenyek az időjárásváltozásra, de azt hiszem, ebben a helyzetben ez csak rátesz egy lapáttal) Azon kívül nem szeret várni, türelmetlen. És amikor ezek együtt így kijönnek nála, elkezd ordítani, káromkodni, velem is, anyámmal is. Anyám pedig túlságosan béketűrő természet. Lehet, hogy ő képes és hajlandó volt ezeket elfelejteni, de én a mai napig emlékszem rá, és nem tudok ezeken túllépni. Ráadásul 3 év alatt három nagyszülőm is elhalálozott. Nem beszéltem róla még senkivel. Ezek alatt az eltelt évek alatt pedig teljesen bezárkóztam, bár már előtte is zárkózott voltam. Nincs senkim, barátom, barátnőm. Már magamat is elhanyagolom, nem csinálok egész nap semmit, nem tanulok (évet is kellett ismételnem a középsuliban), mert olyan érzésem van, hogy nincs semmi értelme, ahogy reggelente fölkelni sem. Csak ülök és játszom a gépen. Nem tudok őszintén nevetni, jól érezni magam, ha úgy is látják mások (főleg a szüleim), az csak képmutatás a részemről. Belefáradtam az egészbe.

És mostmár félek is bármit tenni magamért. Félek emberek közé menni ismerkedni. Pedig nagyon hiányzik.

Sokszor voltak, de mostmár egyre többször vannak suicid gondolataim, és az, hogy jobb lenne, ha megtenném.