Szerintetek gáz, ha szorongó érzés visszafogni a természetes reflexeinket?

Na sziasztok!

Most egy kicsit ittas vagyok, és elgondolkoztam valamin, amikor a kedvenc zenekarom számait hallgattam. :D

Szóval így mentek körbe-körbe a számok, és eszembe jutott, hogy én ezeket mennyire élvezem buszozás közben, de az a visszatartó erő, hogy emiatt mások hülyének gondolhatnak, persze megakadályoz. De ha ez a szorongató érzés nem lenne, akkor mint - minimum egy értelmi fogyatékos - akkorákat buliznék erre a tömegközlekedési eszközökön, hogy csak úgy na. :D

Aztán mindig körbenézek az életunt tekinteteken, azon töprengek, ők hogyan tudnak megmaradni zene nélkül a fülükben, és miért köti le őket sokkal jobban, hogy a mellettük ülő barát/barátnő miket vásárolt, vagy hogyan feküdt le a csajával/pasijával, mint hogy bulizzanak. :D

Na jó, mielőtt teljesen beleszaladok az ön diagnosztizációba, a véleményeteket is várom.

Szerintetek is beteges, hogy tenyérizzadást, egy helyben álló toporgást eredményez, hogy a kedvenc dalom ezt váltja ki belőlem?

Az élet más területein is hasonlóan működöm, egy ideig szerettem koncertekre járni, de amikor észleltem hogy én akkorákat bulizok, meg kb. elpogózok egyedül (igen, egyedül járok, nem jön velem senki, sad), hogy a tömeg másik fele 2-3 méterre áll tőlem, holott tök egyedül tolom, akkor a koncertekkel felhagytam, pedig imádtam.

Ha most nem a pörgés, akkor viszont sokkal jobban érdekel a felhők elhaladása, mint egy hétköznapi, röhögcsélős beszélgetés, amiből úgysem fejlődik semmi, nem leszünk többek, max az emberi kapcsolataink. :D

De nem vagyok ez a tipikus leszarom ember, mert ha viszont olyan a közeg, ami számomra nyomasztó, és én szégyenlem magamat helyettük - mondjuk ahol mulatós szól, vagy valami kellemetlenül, a sorsunkba beletörődő zene egyszerű emberekkel - akkor az Istennek sem mozdulok meg, inkább iszom az italom, és várom, hogy mikor érem el azt a szintet, amikor én is eljutok erre a szintre.

De az a szint...valahogy sosem jön el.

Na, most hogy a kisregényem végére értem, és kicsit belém láttok:

nem érzitek néha úgy, hogy az ember azzal hogy felnő, elkezd szorongani?

Olvastam valahol, hogy a felnőttlét az gyakorlatilag nem más, mint megtanulni viselkedni, vagyis levetkőzni gyermeki énünket - szocializálódni. De ez nem elkeserítő?

Sok esetben érzem azt, hogy ami miatt egy kicsit szabad felfogással működöm, a munkaerő piacon is hasonlóan látnak engem, munkán kívüli megnyílvánulások, általam közvetített érzelmek, stb által. Bár ezt lehet hogy bebeszélem magamnak.

De, ami lényeges, hogy a szabad szelleműségem mögött ott van a küzdeni vágyás, a valahová tartozás, a közösen egy cél elérésének mítosza, és ezért igyekszem tenni is, de az az élményem, hogy van egy előítélet, ami a visszatartott természetes reflexeim miatt szemmel láthatóan is érezhető, és emiatt nem tudok egyről a kettőből jutni, ami a nagy társadalmi konszenzus alapján létrejövő "munka világa"-ban érezhető.

Ti hogyan vélekedtek erről?

Btw, hogy az eredeti gondolatomból kiinduljak, ennyi iromány után:

Lehet valaki értelmi fogyatékos, attól, hogy írásban viszonylag jól fejezi ki magát?

Várom válaszaitok!