Mi értelme a pszichológushoz járni, ha valójában nem érdeklem a pszichológust? Másnak segített valamit az, hogy járt rendszeresen vagy ez a pszichológus nem volt okés?

Na. Térjünk vissza erre 5 év múlva, hogy a nagy intelligenciáddal milyen frappánsan ráláttál a dolgokra. Sajnos azok, akik valóban nyitottak a fejlődésre, önfejlesztésre, pont nem érzik szükségét, hogy a saját kiválóságukat és a sokmillió példán keresztül igazolt hatékonyságú pszichoterápia hatástalanságát bizonygassák 2-3 példa alapján, laikus szemmel nézve.

Ugyanis a nagynénéd nem azért vitt pszichológushoz, hogy az diagnosztizáljon valamit és adjon rá egy receptet (vagy nagy tévedésben volt szegény, a háziorvoshoz kellett volna vinnie ehhez), hanem vélhetően azért, hogy segítsen feldolgozni neked valamit. Mert akkor nem azt kell várni, hogy "mondjon valamit" a terapeuta, hanem bízni abban, hogy lassacskán megjelenik majd a munkájának az eredménye rajtad. (Jelen gondolataidból látszik, hogy ez nem történt meg.)

Gyerekekkel képzeld el, nem úgy zajlik a terápia, mint felnőttekkel. Micsoda meglepetés! A gyerekeknek nincs még fogalomkészletük az önkifejezésre, s ha nincs mögöttük érzelmileg stabil, támogató háttér, akkor az érzelmeik megélésével és kifejezésével még jó sokáig gondjuk lesz. Még felnőtteknél is a terapeutának tényleg nagyon találékonynak és odafigyelőnek kell lennie ahhoz, hogy apránként kihúzza az "ügyfél" tudattalanjából az eltemetett, háttérből dolgozó hatásokat (amire Te majd rálátsz magadtól...). Gyerekeknél ez sokkal bonyolultabb, egy külön szakma a gyermekpszichológia, itt szimbólumokkal dolgoznak, báboznak, színjátszanak, meséket költenek, rajzolnak a gyerekekkel és így próbálják megfejteni és lefordítani "felnőtt nyelvre" azt, hogy milyen trauma érte a gyereket. Beszélgethetsz egy kisgyerekkel, nem fogja azt mondani, hogy a szüleim folyton ordibálnak és időnként engem is megvernek, viszont ha a kezébe adsz játékokat, hogy játsszon el ezt-azt, kiderül majd, hogy ismeri a szituációt, amiket eljátszik, vagy képzelt szereplőkkel elmesél a terapeuta biztatására. Pl. hogy a farkas éjjel-nappal morog az ajtó előtt és nem lehet aludni, kimenni, vagy hogy úgy rajzolja le a családot, hogy senki nem fogja a másik kezét vagy az egyik családtag távol van a többiektől. Egy kisgyerek úgy tud "beszélni", ha egy képzeletvilágba vetíti a tapasztalatait, mert az a teljes világképével ellentétes, hogy valamely számára fontos személy árt akár neki, akár egy másik fontos személynek. Ezt még felnőttként is nehéz feldolgozni, gyermeknek pedig áthidalhatatlan ellentét. De sok terapeuta használ ilyen módszereket felnőtteknél is, pl. KIP, pszichodráma, mert lehet annyira mélyen a trauma, hogy nem hozza felszínre a beszélgetés.

Sok év elkötelezett önismereti munkát igényel az ilyen, s ha nem dolgoztál együtt egy jó pszichoterapeutával magadon minimum másfél-két éven át, egyszerűen nem megalapozott a véleményed, nincs mire hivatkoznod. Ez a tény, nem az, hogy a pszichoterápia rossz, mert így meg úgy.

De semmi baj, hiszen Te ugye ötször okosabb vagy a sok igen sikeres és magas pozícióba eljutott embernél, akiknek működött a pszichoterápia, hatszor okosabb vagy átlag többdiplomás értelmiségieknél, akiknek működött a pszichoterápia és még maguknál a pszichológusoknál is sokkal okosabb vagy, akik képzeld, önmaguk is pszichoterápiára mennek, ha a saját életükben szeretnének megoldani valamit, csak tedd már meg, hogy nem írsz ki kamukérdéseket többet, ha nem is vársz rá választ, csak a kötött nézeteidet akarod terjeszteni.

Hát, bűntudatot biztosan ne legyen.

Egy kókler az az ember.

Én a gyerekeim miatt voltam pszichológusnál, messze nem így viselkedtek.

Én se, mert nem az a szakmám, de sok fiatal között élek, ergo sokan nekem öntik ki a lelküket. A minősítés, leszólást sehogy sem segít, semmilyen helyzetben.

Remélem még aktuális a válasz, szakmabeliként írok.

Egy terápiában a pszichológus személyisége, látásmódja, megközelítése ugyanolyan fontos része a kezelésnek, mint az alkalmazott technikák. Valakinek ez a rideg stílus kell, és valahol ezt is muszáj fenntartani, pl keményebb zavarokkal rendelkező emberek esetén. Neked nem erre volt szükséged, nem illettettek össze. Ezzel nincs semmi baj. Én is olyan szemlélettel dolgozom, ami inkább melegebb, empatikusabb, megerősítőbb, de ez se megy mindenkinél. Az említett pszichológus kompetenciáját én is megkérdőjelezném, mert ezt az össze nem illést fel kellett volna ismernie, plusz az hogy nem vagy felnőtt, eltűnés a befejezés előtt és hasonlók azért elég meredek dolgok. Annyit tehetsz, hogy megnézed milyen módszerrel dolgozott, és keresel olyat aki más módszert alkalmaz.

Azt meg ne hidd, hogy "kellő intelligenciával az ember előbb-utóbb rálát a problémáira". A pszichés problémák szinte mindegyikét érzelmi zavarok okozzák, az érzelmekkel meg az intelligencia semmi sem tud kezdeni. Pont, hogy gyakran az okozza a problémát hogy az érzelmeket a megélés helyett intellektualizálni akarjuk.