Hogy dolgoztatok fel egy bántalmazó kapcsolatot?

Innen, a múlthoz képest „fentről”, a régihez képest egy egészen más életminőségből figyelve, a hajdani, egészségtelen mintáimról, berögzüléseimről lehasadva, tőlük elválva egész egyértelműnek tűnik most, hogy évekig, két, látszólag különböző kapcsolatban a bántalmazott nő szerepét töltöttem be. Szomorú és megrázkódtató felismerés ez, hiszen amíg áldozat voltam, kézzel-lábbal tiltakoztam e minősítés ellen, sőt magamban is keresve a hibát felmentettem az elkövetőket. Hogy mivel? Bármivel. Spirituális maszlagot akasztottam rá („ők valójában segítettek nekem, hogy az legyek, aki vagyok”), vagy pszichológiait (a bennük élő kisgyermek akarja valójában megtorolni rajtam az anyai szeretet hiányát, gyerekkori igényeik kielégületlenségét), kipróbáltam a mindfulness-t („mindegy mi volt, spongyát rá, csak a jelen van”), a pozitív gondolkodást (csak a jóra figyelj, márpedig voltak jó dolgok is), vagy önmegerősítés címszóval nem ismertem el az ő szerepüket ebben, mondván, „én vagyok a lényeg, magammal kell foglalkoznom”. Nem őket akartam menteni, hanem magamat. Hiszen ha nem mentem őket, akkor magammal kell szembehelyezkednem: mit is kerestem én ebben? Azt hittem, a mentegetéssel emelkedem felül a történteken, rajtuk, így tudok tovább lépni.

De nem így történt. A felülemelkedés első lépése valójában az volt, hogy egyszer csak ráláttam a valóságra, a mindenféle történet, körítés, szép emlék nélküli valóságra. Hogyan láttam rá? Úgy, hogy az élet roppant kegyelmének, és sorozatos jó döntéseknek köszönhetően olyan élethelyzetbe, párkapcsolatba kerültem, ami annyira más, annyira magas minőségű, hogy nem lehet nem szembenézni a múlttal. Akkora a kontraszt, hogy nem lehet nem észrevenni, ahonnan jöttem. Akkora a szeretet és az elfogadás, hogy nem lehet menekülni többé.

Amikor a párommal ismerkedtünk, és kértem tőle egy rozét, a pincér kérdésére, hogy folyó vagy minőségit adjon-e, az utóbbit választotta. Ez persze nem olyan nagy ügy, de belém vésődött, ahogy mondta: „minőségit”. Természetesen, kedvesen és jókedvűen ejtette ki ezt a szót, és már akkor tudtam, hogy ez nem csak a kihozott bort határozza meg, hanem minket is. Előérzet volt, de beteljesedett: azóta is kortyolom ezt a fajta minőséget. Ám mégsem tudok tőle teljesen elernyedni, hiszen ugye fentről lehet belátni a tájat. És én idefentről egy elég ronda tájat láttam be.

Bántás, elvárások, feltételek, önbizalom-kikezdés, sértegetés, fenyegetés, szeretetmegvonás, hazudozás, kötekedés, megalázás, agresszió, pszichológiai erőszak, félelmet keltő viselkedés, üvöltés az egyikben, és ennek passzív változata, teljes érzelmi és testi elhanyagolás, szeretetmegvonás, kétségekben hagyás, folyamatos és következetes visszautasítás, kiszolgáltatottság-keltés a másikban. De egy közös: az önbizalmam teljes elvesztése, a személyiségem széthullása, teljes önmegkérdőjelezés, elfojtott düh, önhibáztatás. Mivel a lelki bántalmazást máig sokan nem ismerik el, és a határok sem annyira meghúzhatóak, mint a fizikai erőszak esetén, marad az önvád.

A felülemelkedés második lépése az volt, hogy elismertem, mindez valóban így történt. Nem volt több felmentés („de hát voltak jó oldalaik is”). A neheze itt következett: elismerni ebben a szerepemet. Én, aki az áldozatokra mindig virnyákoló, nyavalygó és felelős emberekként tekintettem (ebből is látszik, mennyire nem voltam jóban magammal), most el kellett ismernem, magam is az voltam. De ennél még fájdalmasabb igazságokra is rá kellett ébrednem:

hogy minduntalan megerőszakoltam magam, hogy olyat tettem, amit nem akartam, hogy félrenéztem, amikor nem kellett volna, hogy hagytam, hogy megalázzanak, hogy manipuláljanak, hogy még bólogattam is hozzá, hogy másnak (sőt szépnek és jónak) neveztem ezt, mint ami, hogy elhazudtam magam elől a megérzéseimet, a józan eszemet, az ösztöneimet, az érzéseimet, hogy semminek sem tartottam magamat, hogy azt hittem, hogy én vagyok mindenért a felelős, hogy cipeltem őket magamon, hogy megroskadtam alattuk, hogy kiszolgáltatottá tettem magam, hogy normálisnak tüntettem fel az abnormálist, hogy háttérbe szorítottam magam, hogy megtagadtam magam, hogy semlegesítettem magam, hogy ignoráltam magam, hogy megsemmisítettem magam.

Nemcsak rajtuk, a történteken, hanem ezen az önutálaton kellett felülemelkednem, ami bántalmazóim társaságába sodort.

A felülemelkedés harmadik lépéseként pedig megláthattam, hogy a dühöm jogos. És nem csak jogos, de gyógyít is. Vádaskodás, bosszú, elégtétel, megtorlás, bárminemű kifelé irányuló cselekvés nélkül ott lehet a gyomromban, mint valami égő lótusz. Kiteljesedhetett bennem, joga van hozzá. Meggyógyít. Nemcsak hogy joga van létezni, de normális is, hogy van. Bárcsak hallgattam volna rá előbb.

A negyedik lépést még csak ízlelgetem: annak igazságát, hogy a bántalmazóim nélkül soha nem élném most önmagam, nem tudnám, hogy mindaz, aminek hittem magam, és amit hittek rólam, mert elhitettem velük, valójában nem is létezik. Csak egy szerep volt, minta, berögzülés. Az áldozat batyuja. Kiteljesedésemhez kellettek ők, mint a szükséges rossz. De ez nem menti fel őket. Ahhoz nekem nincs közöm.

És most így, rálátva erre az egész folyamatra, azt hiszem, lassan jöhet az ötödik lépés: feloldódás ebben az új minőségben, egy kis elernyedés a rozétól.