Hogyan mászhatnék ki ebből az állapotból?

24 éves vagyok, még egy évig egyetemista és így még a szüleimre utalva, amíg el nem kezdhetek ténylegesen dolgozni. A szüleim már 15 éve munkanélküliek, össze vissza próbáltak mindig pénzt keresni, valahonnan mindig sikerült egy kicsit összeszedniük, éppen annyit, amennyiből még úgy ahogy megéltünk. Egyetemhez laptop, könyvek stb. mindet én álltam kétféle ösztöndíjból, de ez is max havi 40-et jelent, el is megy kolira, telefonszámlára, egyebekre, szórakozásra már semmi nem jut, hónap végén már kajára se, a kolisoktól szoktam kérni. Eddig egészen megvoltam, mindig zavart, hogy a mostohatestvérem levetett ruháit hordtam, vagy hogy nem tudtam elmenni moziba, vagy hogy csak kétévente egyszer tudok fodrászhoz menni, de azért elviseltem, boldog voltam, örültem annak, amim van, van akinek ennyi se jut. Ezek igy leirva nem tűnnek olyan nagy dolognak, de egy olyan szakra járok, ahol jellemzően mindenkinek saját lakás, kocsi, minden van, rossz ilyen közegben ilyen szerencsétlennek lenni. De eddig megvoltam. Most viszont kilakoltattak minket, valami ismerősnek a házába költöztünk, ahol még fürdőszoba sincsen.

Úgy érzem át lettem verve. A féltestvéreimnek világi élete volt gimiben, mindent megkaptak, de semmit nem tanultak, nem tettek a jövőjükért. Én végigtanultam az életemet, kitűnő voltam mindig, versenyeket nyertem, mindig jól viselkedtem, mindent rám lehetett bízni, egyetemen is a legjobb tanulók között vagyok és tényleg már csak egy év választana el attól, hogy a saját lábamra állhassak. És úgy érzem, hogy most elfáradtam, hogy túl sokat nyeltem, hogy tönkrementem. Úgy érzem kezdem elveszíteni a motivációmat, nem maradt már lassan semmi, ami érdekelne, vigasztalna. A szakomat eddig annyira imádtam, szeretem, amit tanulok. Most úgy érzem, hogy már az se érdekel...ez lenne a depresszió? Mit tegyek, túlspilázom és csak hisztizek?