Ez most depresszió? Hogyan tovább?

Előre leírom, hosszú lesz és kérem, nagyon kérem...hogy aki csak azért jött hogy lehülyézzen stb az most az egyszer bírja ki és álljon tovább szó nélkül.. köszönöm

Szóval a helyzetem: egész életemben voltak hangulatingadozásaim, voltam hetekig nagyon magam alatt, aztán megint minden rendben volt, fiatal tini koromban pánikrohamok illetve folyamatos szorongás miatt több pszichológust is megjártam, de különösebb eredménye semminek nem volt.

Most 21 vagyok. Mondhatni az életem tökéletes. Egy külföldi egyetemen tanulok 2 éve, még 2 van hátra. Szeretem csinálni, vannak barátaim, a családom támogat. Idén tavasszal a csoda is megtörtént: az első nagy szerelem. 2 éve halálosan szerelmes voltam a férfiba, aki mellesleg a tanárom is volt, végre randizni is kezdtünk majd összejöttünk. Nos, ő csodálatos. Az egy igazi lovag, olyan akiből ma már nagyon kevés van, meg sem érdemlem annyira jó hozzám.

Hogy akkor mégis mi a gond? Jó kérdés. Amióta komolyabb a kapcsolatunk, szó szerint úgy érzem mintha minden fájdalmát magamba szívtam volna. Ő a nehéz múltja után kezd felgyógyulni, én, a mindig vidám és mosolygós lány viszont szó szerint haldkolom. Plusz, ő októbertől másik városban kapott munkát szóval távkapcsolat lesz.. nem egy lehetetlen távolság, és nem is marad így örökre a dolog, viszont úgy érzem összeroppanok a dolog súlyától, hiába bízom benne maximálisan.

Szóval nem tudom, hogy csak ennyitől vagy mi mástól érezhetek így, de.. hónapok óta szinte minden nap sírok, rengeteget, magam sem tudom megmondani miért. Egyre kevesebbet, az utóbbi napokban semmit nem eszem, pedig mindig jó étvágyam volt. Nincs erőm felkelni az ágyból, borzalmas hát és fejfájás gyötör, nem lelem már örömömet a sportban amit 4 éves korom óta űzök, nem érzem jól magam a barátaim körében.. úgy érzem nincs jövőm, néha azt hogy az élet szimplán nem is nekem való, mert csak csalódást okozok mindenkinek. Nagyon félek attól is, hogy a barátom hamarosan rájön, hogy nem vagyok olyan nagyszerű lány, mint amilyennek ő lát és elhagy majd.. úgy érzem számomra nem tartogat már semmit az élet.

Szégyellem is magam.. úgy érzem egy elkényeztetett unatkozó lány vagyok aki jódolgában nem tudja mit kezdjen magával.. én próbálom nem átadni magam ennek a szenvedésnek, tényleg, de úgy érzem teljesen eluralkodik rajtam. Nem tudom, hogyan tovább, de nem akarok így élni, egész nap sírva stb..

Ti elmennétek a helyemben pszichológushoz? Nincsenek jó tapasztalataik kiskoromból, ezért nem akarok rögtön odarohanni, félek ennyi “panasszal” csak kinevetnének

Köszönöm ha végigolvastad. Kérlek, akármi is a véleményed rólam, legalább kulturáltan, lek*rvázás és egyebek nélkül írd meg