Viszlát normális élet?

Sziasztok! Ezeket a sorokat (szégyen vagy nem szégyen) könnyek közt írom. A történetem úgy kezdődik, hogy egy nap hirtelen nagyon gyakran kellett vizelnem. Ehhez később alhasi fájdalmak társultak, így felhívtuk az ügyeletet, azt mondták valószínűleg felfáztam, kaptam rá antibiotikumot. Pár napra rá fokozódtak a tünetek, erős gáttáji fájdalom jelentkezett, ezzel elküldtek urológushoz. Legyőztem szégyenérzetem és édesanyám kíséretével elmentünk a dokihoz. Megvizsgált, komolyabb kóros eltérést nem talált sehol, de mivel valószínüleg prosztatagyulladásom van, ezért elküldött vizelettenyésztésre, ennek eredményére még várok. Utánnanéztem, hogy milyen betegség is ez, és olvasgattam, hogy mennyire tönkre lehet benne menni, gyógyíthatatlan, kínzás az egész. Ez persze nem esett jól napokig ezen stresszeltem, egyszerűen nem bírtam mással foglalkozni, csak azzal, hogy milyen kínokat kell majd megélnem. Ezután jött csak a csattanó. Mikor kijöttem urológiáról, szabályosan éreztem, hogy egy kis vizelet teljesen önkéntelenül bemegy a boxerembe. Ezt a stressznek és az izgalomnak tulajdonítottam be, hazamentem lefürödtem. Ám napokra rá (ma is) tapasztalom, hogy kisebb cseppek továbbra is bemennek, ez vizelés után a legjelentősebb, de máskor is érzem úgy mintha bemenne, ikyenkor el szoktam vonulni és meg szoktam nézni a boxerem, van hogy tényleg látok kis foltokat, de van hogy semmi. Utánnanéztem mi ez, és sajnos azt találtam, hogy szintén ez is egy gyógyíthatatlan betegség, készüljek fel a pelenkaviselésre. Na ez volt az érvágás... Szabályosan pánikrohamot kaptam, rosszul lettem. Annyira padlón voltam, hogy elmondtam édesapámnak, aki megnyugtatott, hogy ez majd elmúlik, nem maradandó. Féligmeddig lenyugodtam, de mindig azon kapom magam, hogy folyton ezzel foglalkozok, neten olvasgatok róla, pánikolok, stresszelek. Szerintem egyenes úton haladok a depresszió felé. Együtt élek a p.gyulladással, szenvedek a fájdalomtól, de hogy pelenkában éljek, ne merjek kimenni az utcára, gúny tárgya legyek egész életemben, kimaradjak minden jóból, azt nem bírnám elviselni, talán az öngyilkosságra is képes lennék. 16 éves vagyok, és nagyon felemészt a gondolat, hogy nem élhetek többé boldog életet. Egész egyszerűen eddig olyan jó volt minden, sportoltam, voltak barátaim, mindenem meg volt ami csak kellett, boldog voltam... Mindettől nagyon nehéz megválni... Köszi mindenkinek aki végigolvasta, annak mégjobban aki egy kicsit is megérti a helyzetem, és nem akar mégjobban belémrúgni.