Lehet valami bajom belőle, ha nem hagyom abba? Kérjek segítséget?

Nagyjából két éve van egy függőségem, amit "kapargatás"-nak neveztem el. Nem is igazán tudom már, hogy hogyan kezdődött. Unalmas pillanataimban elkezdtem körömmel vizsgálni a bőrömet, és volt egy pár bőrtövis, vagy dudorszerűség rajta, amit lekapartam. Ezt napok múlva megismételtem, és újra, és újra, majd minden nap, amíg rendszeres tevékenységgé nem vált az életemben.

Most már naponta órákon keresztül kapargatom magam. Egyszerűen lenyugtat, és jó érzéssel tölt el, amikor ezt csinálom, mintha meditálnék. Van munkahelyem, egy konyhán dolgozok, főzés-sütés közben pedig valamennyire elterelődik a figyelmem a kapargatásról. Viszont volt már rá példa ott is, hogy kimentem wc-re, és egyszer csak észbe kaptam, hogy a wc-n ülve negyed órája kapargatom magam. Amint hazaérek, szeretek hosszas időt szentelni a kapargatásnak, ezt úgy viszem végbe, hogy alsóneműben cikkeket olvasok, facebookozok, vagy videókat nézek, és közben relaxálok kapargatva magam. TV nézés közben, fürdés közben, és lefekvés előtt is gyakran kapargatom magam.

Eddig komoly gondom nem származott belőle. Pár eset volt viszont, hogy kicsit túlzásba estem, mert nem találtam kaparni való dudort magamon, és olyankor a bőrömet addig kapartam egy bizonyos pontban, amíg vérezni nem kezdett. Igazából ilyen tényleg csak párszor volt, mert mostmár szinte mindenhol vannak rajtam sebek, dudorok az előzőleg lekapart sebekből és dudorokból, így mindig van mit kapargatnom. Elsőre tényleg nem tűnhet normálisnak ez az egész, de annyira nem vészes, amennyire annak hangzik. Az arcomat soha nem kapargatom, a kézfejeimet is csak ritkán, így nem vesznek észre rajtam soha semmi furát.

Próbáltam már leszokni róla, péládul úgy, hogy otthon is főzicskéltem, vagy meditáltam, de egyszerűen nem bírtam huzamosabb ideig meglenni a kapargatás nélkül. Most már úgy vagyok vele, hogy nem is szeretném abbahagyni. Néha bekenem a bőrömet kenőccsel, vagy egészségügyi szesszel, hogy ne alakuljon ki fertőzés. Nyáron amúgy sem szoktam strandra járni. A pasikról meg úgy vélekedek, hogyha valaki igazán szeretni fog egyszer, akkor a kapargatással együtt is szeretni fog. Volt kapcsolatom, amióta elkezdődött ez a dolog nálam, de abbamaradt, mert nem akartam tovább titkolózni előtte, és féltem lefeküdni vele, amiatt, hogy mit gondolna a testemről. Túl művelt pasinak gondoltam, aki nem tudná ezt elfogadni, így azóta próbálok humorosabb fiúkkal, férfiakkal ismerkedni, akiknek ez nem lenne akadály. Igen, lehet hogy paranoiás vagyok, de éreztem, hogy kiröhögne és elhagyna a volt barátom, hogyha megtudná ezt.

Eddig igazából senkinek nem beszéltem a kapargatásról, kivéve anyukámnak 2 hete, mert úgy éreztem, hogy valakinek mostmár muszáj elkmondanom. A visszajelzése valami olyasmi volt, mintha azt ismertem volna be neki, hogy leszbikus vagyok, drogfüggő, vagy alkoholista. Igen, ennyire komoly pofákat vágott. Illetve meg is mutattam neki, hogy miről beszélek. Azt mondta, hogy nagyon ripacsos a bőröm, (amiről én másként vélekedek, mert szerintem a sebhelyekkel együtt is jó testem van), majd azt tanácsolta hogy kérjek segítséget: menjek orvoshoz vagy pszichiáterhez.

Igazából anyukám elborzadt tekintete ösztönzött rá, hogy kiírjam ezt a kérdést, és ezáltal kikérjem mások véleményét is, másképp nem tettem volna. Úgy éreztem, hogy nagyot csalódott bennem, és most én is rosszul érzem magam emiatt. Bár nem szívesen mennék el szakemberhez, de érte megtenném. Csak egy a gond: hogy úgy gondolom, ha egyedül nem sikerült kilábalnom ebből, hiába próbálna bárki más meggyőzni, úgy sem sikerülne. Talán nem is akarok, mert a kapargatás már annyira nélkülözhetetlenné vált számomra, hogy senki akaratára nem tudnám abbahagyni.