Van valaki akinek a családjában ápolnak időskori Altzheimer kóros embert?

Nekem a nagymamám alzheimeres. Az ő esete még viszonylag szerencsésebb, mert most már évek óta alig romlott. De neki is volt olyan időszaka, amikor nagyon gyorsan, látványosan hanyatlott. A lefolyás sebessége tehát változatos lehet. A nagymamám egyelőre felismeri, hogy ahol él, az az ő háza, de a dolgok időbeliségéről nem sok fogalma van. Így pl. előfordul, hogy azt gondolja, nemrég költözött oda, pedig 40 éve. Az egyetlen támpontja a naptár, amibe a fontosabb teendők mindig fel vannak írva. Másfél éve ezt ki kellett egészítenünk egy órával, ami a dátumot is mutatja, és automatikusan állítja be magát, mert egyre gyakrabban volt rossz helyen nyitva a naptár. Ez a húzás bevált, azóta mindig jó helyen van nyitva. A közvetlen családját felismeri, de a távolabb élő, ritkán látott unokájának egy alkalommal már úgy beszélt, mintha idegen lenne. Az persze alap, hogy akár 2 perc különbséggel megkérdezi ugyanazt, és ugyanúgy meglepődik a válaszon. Ha a kérdés tényleg foglalkoztatja, akkor egy másfél órás látogatás során 6-7 alkalommal biztos szóba kerül. Viszont egyelőre nem igényel állandó felügyeletet, a kutyája sétáltatása közben még el is talál hozzánk, pár utcával odébb, mint ahol ő lakik. Viszont ritkábban felkeresett helyekre már nem mindig talál el magától. Ugyanakkor időnként egészen meglepő módon képes megoldani helyzeteket. Kb. 2 éve vonattal ment Bp-re nagynénémékhez, aki a Keletiben várta. De valami miatt a vonatnak hosszú ideig kellett várakoznia Kelenföldnél, és ezt a vonaton levőkkel is közölték, hogy sokára fognak továbbmenni. Ő pedig úgy, hogy emberemlékezet óta nem járt egyedül a fővárosban, simán megoldotta, hogy tömegközlekedéssel eljusson a Keletibe, és még jó helyen is szállt le. Bocsánat a hosszas sztorizásért, de így talán érthetőbb, mire lehet számítani. Szerencsére saját tapasztalat erről nincs, de ismert jelenség, hogy egy idő után az Alzheimer-beteg már nem ismeri fel pl. a ruháit, és azt gondolja, valaki ellopta őket, és másokat tett a szekrénybe. Meg nem találja a dolgait, és jönnek a meglopatásos téveszmék. A végén pedig az is előfordulhat, hogy a legközelebbi hozzátartozóit sem ismeri fel, illetve nem talál haza a sarki boltból, és elkóborol.

Ami a gyógyszerelést illeti, keresztanyám, aki pszichiáter, és az ország csúcsintézményében dolgozott, amíg azt meg nem szűntették (Lipótmező), úgy tartja, hogy az elvileg Alzheimer-re való, meg ilyen-olyan agyfényesítő gyógyszerek hatása nem egyértelmű, sokkal fontosabbak a hangulatjavítók, antidepresszánsok, mert leveszik azt a terhet a szerencsétlen beteg válláról, hogy a mentális gyengülés miatt rossznak, bűnösnek, kevésnek érezze magát, és emiatt még rosszabbul működjön. És ezt az elméletet Nagyi esetében a gyakorlat is alátámasztja.