Szerintetek pszichológusra lenne szükségem?

ELŐRE IS KÖSZÖNÖM ANNAK AKI ELOLVASTA!

18 éves lány vagyok. Sokszor úgy érzem be vagyok kattanva és megőrültem. Nagyjából szeretném leírni az életemet ,hogy megértsetek. A szüleim elváltak 4 éves koromba. Apukám alkoholista volt , agresszív ,és sokszor megcsalta anyut. bántotta is részegen még előttem is és a két öcsém előtt is. Ennyi idősen én ezt nem tudtam felfogni és mivel józanon nagyon "jófej" volt apa ezért én nagyon apás voltam , szerettem vele lenni ,főleg miután elváltak anyával. A válás után már rögtön meg is házasodott és lett egy fél tesóm. Azóta külföldön laknak, de haza szoktak jönni,tartjuk vele a kapcsolatot. Mai napig rengeteget iszik és ilyenkor velünk is szörnyen agresszív ..még soha nem ütött meg minket de épp elég volt a kiabálás(ja és egyszer a 10 éves kisöcsémet megkergette egy szíjjal.Mivel külföldön laknak így szerencsére csak ritkán látjuk őt. A gyerekorom úgy telt el ,hogy anya is elég agresszív volt velünk..apa teljesen kicsinálta idegileg ,sokzor úgy éreztem nincs hozzánk türelme. Összejött egy emberrel aki ma már 10 éve él velünk. Nagyon gusztustalan és undorító UTÁLOM mindig is utáltam. Persze anyának nagyon sokat segített az anyagiakban és kedves volt tőle ,hogy elvette anyát úgy ,hogy 3 gyereke van. De én sose szerettem. Sokszor apáskodott felettünk ,parancsolgatott, agresszív soha nem volt de én valamiért mindig egy undort éreztem iránta 5 éves kromtól kezdve egészen a mai napig. Állandóan bele köt mindenbe ,kigúnyolt mindig engem és a testvéreimet (persze úgy tett mintha viccelődne ,de én mindig komolyan vettem) Pl.sokszor megjegyzést tett a külsőmre : Olyan vagyok mint egy csontváz, olyan a hajam mint a szénakazal stb.. tudom most ez így nem tűnik nagy dolognak. Anyukám is elég sokszor megjegyzéseket tett rám : csúnya a hajam stb.. egyszer le is vágatta kb.9 éves koromba teljesen fiúsra. Az általános iskolába alsó tagozatán a tanárokkal és az osztály társaimmal együtt mindenki terrorizált. Nem fizikailag, hanem lelkileg. A tanárok állandóan kiabáltak velem mivel számolási nehézségeim vannak , az osztály társaim pedig a külsőmet csúfolták : csontváz, cigány (kreolos bőröm van,de nem vagyok cigány) stb megjegyzéseket kaptam. Előttük úgy tettem mintha nem is érdekelne amit mondanak de itthon rengeteget sírtam. Kezdődött a felső tagozat .. mindenki elkezdett cicisedni ..természetesen engem kivéve . Elkezdtem pattanásokat "növeszteni az arcomra" persze mindenki másnak gyönyörű tiszta arc a volt. KB. az 5.-6. Osztály is így telt el ,de legalább itt már a tanárok nagyon kedvesek voltak velem. Talán a 7. és 8. ikos koromra kezdtem csinosodni és szépülni. Nem mondom ,hogy bombázó voltam de sokat sportoltam és a fenekem szép kerek volt és feszes , a bőröm is feszes (sok osztálytársamnak 8.ikos korára már narancsbőrök jelentek meg a fenekükön és a combjukon). Viszont előröl olyan voltam mint a deszka semmi mellem nem volt , (mai napig 75/B -de ez a fajta melltartóból is a kisebbek). Hát elkezdődött a tinédzser "lázadó" korom. A "legjobb barátnőm" gazdag volt és szerintem gyönyörű. Szép hosszú haja volt,takaros tiszta arca, nagy melle , rengeteg rengeteg csinos ruhája volt..(talán combra és fenékre voltam csinosabb mint ő ,de nekem mondanom se kell mindig nagyon rossz ruháim voltak kb. 1 évbe egyszer mentünk el vásárolni akkor is anya választott nekem. Na m1 a lényeg ,hogy ez a "barátnőm" is rendszeresen elvette az önbizalmamat ,álandóan megjegyzéseket tett a nagy orromra, a pattanásos bőrömre,a kis mellemre, az ódivatú ruháimra. Nagyon sokat sírtam itthon. Ugye én már 8.os voltam és hát ez azt jelenti ,hogy már"NAGY LÁNY VAGYOK" elkezdtem anyátol elkéreszkedni bulikba .. persze hatalmas kiabálások és veszekedések után engedett el . A korábban említett nevelő apám mindig próbálta ellenem uszítanianyát,h ne engedjen el soha sehova stb... 15 éves voltam amikor először volt barátom , nagyon szeretett engem és gyönyörűnek talált. fél évig voltunk együtt , vele vesztettem el a szüzességem. Eközben már hálistennek bekerültem egy fantasztikus gimnáziumba fantasztikus emberek és tanárok mellé. Véget ért a csúfolódás a szemétkedés,a piszkálódás , örökre elástam a kapcsolatot a "legjobb barátnőmmel". Lett egy úgy legjobb barátnőm akit persze imádok és mindenben megért engem soha nem csúfolna ki stb..(mai napig ő a legjobb barátnőm). Persze emellett én nagyon irigy vagyok rá ..gyönyörű lány . Nagy mellei vannak és tökéletesen sima babaarca ..pattanást még nagyítóval se látni rajta. Na a lényeg a párommal másfél év után úgy éreztem nem illünk össze ,ezzel mind a ketten egyet értettünk és hát szakítottunk. A problémáimról sose meséltem senkinek mindig magamba tartottam mindent , próbáltam magamban tartani a dolgokat.ENNYI AZ ELŐZMÉNYE ANNAK AMINEK MAI NAPOKBAN KEZDEM EL MEGINNI A LEVÉT.

16 éves voltam amikor összejöttem a mostani barátommal. Nagyon szeretem imádom ő életem párja úgy érzem. Viszont sokszor olyan szörnyű dolgokat művelek ,hogy félek elhagy ,mondván h megörültem.

Rengetegszer kezdek sírógörcsbe mellette mert arra gondolok milyen szép lányok léteznek és ő biztos arra gondol ,h neki csak egy ilyen jutott mint én . (persze erről szó sincs ,hogy ezt gondolná de én nagyon sokszor bebeszélem magamnak ). Ha már ránéz egy lányra én dührohamot kapok az utca közepén elkezdek vele ordibálni sírni ,vergődni. Állandóan féltékenykedek nyomozok utánna ..betegesen. mert félek ,hogy megcsal mert nem vagyok neki elég szép és jó. Rengetegszer dicsér meg h gyönyörű vagyok és mások csak álmodni mernek ilyen szép láynrol stb... de én sose hiszem el neki ezeket. Meg amugyis apa pédájábol kiindulva megvagyok győződve rolla ,h minden pasi olyan ,h megcsalja a barátnőjét. Amikor már egy kicsit összeveszünk öngyilkossággal kezdek fenyegetőzni és nagyon idegbeteg leszek . Rámtörnek ilyen rohamok ...kb 5 percig tartanak utána lenyugodok.Egyébként már valamilyen szinten eltudom magam fogadni de még mindig nem az igazi. Nagyon nagyon szeretem őt a mindenem a jövőmm...mindig támaszkodhatok rá elmondhatom neki a bajaimat ő az egyetlen akinek kitudom adni a problémáimat és az önbizalom hiányos dumáimat. Nem értem ,h bírja még melettem. Mindig bocsánatot kérek tőle a dührohamaim után . Nagyon szeret engem megvagyok erről bizonyosodva de én nem szeretném ha így élnénk le az életünket h én ilyen vagyok.Higgyétek el én próbálok megváltozni de az az 5 perces düh rohamaim amik teljesen oktalanul törnek rám teljesen kontrolálhatatlanok. Szerintetek ez a szörnyű viselkedésem a múltra vezethető vissza? Szükségem lenne pszichológusra? A párommal az iskola elvégzése után már az összeköltözést tervezzük.

MIT TEGYEK?

köszönöm szépen mindenkinek aki egyáltalán végig olvasta ezt a szörnyűséget...

u.i: helyesírási hibákért elnézést.